Miután a Legfelsõbb Fõparancsnokság Fõhadiszállása alaposan elemezte a helyzetet és a harcoló felek lehetõségeit, elhatározta, hogy valamennyi hadászati irányban elõkészít és 1945 elején lefolytat nagy támadó hadmûveleteket, a következõ fõ célokkal :
— csapataink megsemmisítik a kelet-poroszországi csoportosítást és elfoglalják Ke1et-Poroszországot ;
— szétzúzzák az ellenséget Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon és Ausztriában;
— kijutnak a Visztula torkolata — Bydgoszcz (Bromberg) — Poznan — Breslau (Wroclaw — Moravska-Ostrava — Bécs vonalra.
Elhatároztuk, hogy a befejezõ hadjáratban a fõ erõkifejtést a varsó — berlini irányban összpontosítjuk, ott, ahol az I. Belorusz Frontnak kellett támadnia. Az ellenség kurlandi csoportját (a 16. és a 18. hadsereget) a 2. és az 1. Balti Frontnak, valamint a Balti Flottának kellett megsemmisítenie, s meg kellett akadályozniuk, hogy a Balti-tengerhez szorított erõket átcsoportosítsák más arcvonalszakaszra.
Ebben az idõszakban fõhadiszállásunknak eléggé megbízható összeköttetése volt a nyugaton harcoló szövetséges csapatok fõparancsnokságával. Tudtuk, hogy az amerikai, az angol és a francia hadvezetés támadó hadmûveletet készít elõ, hogy zétzúzzák a németeket a Ruhr- és a Saar-vidéken és kijutassák csapataikat Németország központi körzeteibe. A déli és a délkeleti hadászati irányokban kisegítõ csapásokat terveztek.
Itt kell rámutatnom egy jelentõs részletre. Ebben az idõben Berlin szinte egyforma távolságra esett a szovjet arcvonaltól és a szövetségesek arcvonalától. S nem véletlen, hogy Churchill emlékirataiban gyakran úgy szólt Berlinrõl, hogy kívánatos lett volna, ha azt a szövetséges csapatok foglalják el, jóllehet, a kormányaink közötti megegyezés szerint Berlin elfoglalása a szovjet csapatok feladata volt.
Ebben a szakaszban a szövetséges és a szovjet csapatok tevékenységének koordinálása elsõsorban a fõparancsnokságok által átadott adatok alapján történt.
Meg kell mondani, hogy Sztálin abban az idõben megbízott Eisenhower adataiban. A terveinkre és csapataink tevékenységére vonatkozó adatokat vezérkarunk a katonai missziókon keresztül juttatta el az amerikaiaknak és az angoloknak. Ezenkívül a kormányok idõnként a követségek útján kicserélték a tevékenységre vonatkozó elvi kérdéseket.
A Roosevelttel való levelezésbõl kiderül, hogy ebben az idõben teljes volt az egyetértés az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti megállapodásokban, a landlease-szállítások terén éppúgy, mint a hadászati kérdésekben.
Ezt viszont nem lehet elmondani W. Churchillrõl. Leveleibõl hiányzott az õszinteség, valamiféle titkolózás és Németország központi részének az elfoglalására való törekvés érzõdött belõlük. Ez természetesen nagyobb óvatosságrakésztette a szovjet kormányt.
Nem akarok itt idézni Churchill, Roosevelt és Sztálin levelezésébõl, hiszen ezt már közzétették. Ha ezt a levelezést ma olvassuk át figyelmesen, még világosabbá válik, hogyan képzelte el Churchill a közép-európai államok háború utáni berendezkedését, amelyeknek az élén az imperialista Nyugattól függõ kormányokat szeretett volna látni.
1944 októberének végén és novemberének elején a legfelsõbb fõparancsnok utasítására lényegében a háborút befejezõ hadjárat fo kérdéseivel, elsõsorban a berlini hadmûvelet tervével kellett foglalkoznom.
Örömmel mondhatom el, hogy vezérkarunk ekkor már a hatalmas hadászati támadó hadmûveletek tervezésének mûvésze volt.
Elemezve a helyzetet, a vezérkar helyesen arra számított, hogy az ellenség a berlini irányban fog a leginkább ellenállni csapatainkkal szemben. Ezt bizonyította az a rendkívül szerény eredmény, amelyet csapataink (a 3., a 2. és az 1. Belorusz Front) az októberi támadó harcokban értek el, sõt november elején az egész nyugati irányban védelembe kellett átmenniük.
Egészében véve egyetértettem a vezérkarral és vezetõ munkatársaival — Antonovval, Styemenkóval, A. A. Grizlovval és N. A. Lomovval —, akik a hadmûveleti vezetés munkájának valamennyi szakaszában a hadmûveleti-hadászati tervezés kiemelkedõ szakértõinek bizonyultak.
A vezérkar véleménye szerint a támadást elsõsorban déli frontjainknak kellett megkezdeniük a bécsi irányban. Ez elkerülhetetlenül arra kényszerítette volna a német hadvezetést, hogy a nyugati frontjainkkal szemben álló erõk jelentõs részét átdobja a délkeleti hadászati irány megerõsítésére, amelytõl Dél- és Délkelet Németország sorsa függött.
Amikor a nyugati irányban levõ frontok támadási tervét megvitattuk, felmerült egy komoly probléma Kelet-Poroszországgal kapcsolatban. Itt ugyanis az ellenségnek jelentos csoportosítása és erõs védelme volt, amely a jól elõkészített mûszaki létesítményekre, a nehezen leküzdhetõ terepre, valamint az erõs kõépítményekbõl álló községekre és városokra támaszkodott.
Sajnálattal kellett most konstatálnom a fohadiszállás azon hibáinak következményeit, amelyet még a nyáron követett el, amikor nem vette figyelembe a kelet-poroszországi irányban harcoló frontok megerõsítésére vonatkozó javaslatomat. E javaslat alapja pedig az volt, hogy a belorusszijai hadmûvelet sikeres kifejlesztésekor menetbõl kell megtörni az ellenség itteni védelmét. Most a kelet-poroszországi csoportosítás komolyan veszélyeztethette a berlini irányban támadó csapatainkat.
Már nem emlékszem pontosan, vagy november 1-én vagy 2-án, a legfelsobb fõparancsnok a téli hadmuveleti tervek megbeszélésére magához rendelt engem és Antonovot. Antonov jelentette a tervet, amellyel elõzõleg már én is egyetértettem.
Sztálin még ekkor sem értett egyet azzal a közös javaslatunkkal, hogy a keletporoszországi csoportosítás szétzúzása érdekében erõsítsük meg még egy hadsereggel a 2. Belorusz Frontot. Azt indítványoztuk, hogy ezt a hadsereget a Balti Frontoktól vegyük el, amelyeknek — véleményünk szerint — védelembe kell átmenniük és le kell kötniük a kurlandi ellenséges csoport 16. és 18. hadseregét.
A novemberi ünnepek után a vezérkarral az 1. Belorusz Front támadási tervének
részletes kidolgozásával foglalkoztunk.
Ekkorra már az 1. Belorusz Front parancsnoksága és törzse felterjesztette a vezérkarhoz a helyzetnek megfelelõ alapvetõ elgondolását a hadmûvelet lefolytatásáról.
Az elgondolás tervezetét alaposan megvitattuk Rokosszovszkijjal és Malinyinnal.
Mint már említettem, nem értettem egyet a Visztulán át Varsó irányában való frontális csapással, s ezt jelentettem a legfelsõbb fõparancsnoknak. O jóváhagyta az én javaslatomat.
November 15-én Lublinba utaztam. Másnap megkaptam a parancsot, hogy kineveztek az 2. Belorusz Front (a haditanács tagja K. F. Tyelegin tábornok volt) élére, ugyanakkor Rokosszovszkijnak át kellett vennie a z. Belorusz Front parancsnokságát.
Néhány napig Lublinban tartózkodtam, ahol találkoztam Bieruttal, valamint a Lengyel Munkáspárt és a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság más vezetõivel, majd november 18-án átvettem a frontparancsnokságot.
November végéig a fronttörzs Malinyin vezetésével kidolgozta a támadás tervét, és elkészítette a Legfelsõbb Fõparancsnokság Fõhadiszállásának küldendõ feljegyzéseket a csapat- és az anyagi feltöltésekrõl. A fronttörzs, a hadtáptörzs és a fegyvernemi fõnökök hatalmas számvetési munkákat végeztek az elõttünk álló hadmûvelet erõ- és eszközszükségletérõl. Igen bonyolult munkát kellett vegeznie N. A.
Antyipenko altábornagynak, a frontparancsnok hadtáphelyettesének és M. K. Sljahtyenko tábornoknak, a hadtáptörzs fõnökének.
November végén jóváhagyták a tervet. A támadó hadmûveletek pontos kezdetét a fõparancsnok nem határozta meg, csak az általános készenlétet jelölte meg január 15. és 20. között. A kitûzött feladatok és határidõk hatalmas és megfeszített munkát követeltek
a csapatoktól, a törzsektõl, a hadtápszervektõl és a parancsnokságoktól. A visztula-oderai hadmûvelet elõkészítése számottevõen különbözött a múltban és a saját területiinkön lefolytatott hasonló arányú hadmûveletek elõkészítésétõl.
Azelõtt igen használható felderítési adatokkal rendelkeztünk, amelyeket az ellenség hátában harcoló partizánosztagoktól kaptunk. Itt ilyen nem volt.

A 2. ukrán front vezérkari tisztje