XX-F-2: Weinmann Éva naplója, 1941. okt. 10 - 1945. január 19. (rakt.: DO 9/5) A naplóról

Ugrás Novemberhez

Isten nevében kezdem el.
Ígérem, hogy ebbe a kis könyvecskébe minden örömöm és bánatomat és titkomat leírom.
Kelt Budapesten, 1941. okt. 10-én

1941. okt. 10.


1941.október 10. Ma nagyon rossz érzéssel mentem el az iskolába, mivel hittanba nem készítettem el a feladatot. Az iskolába elkértem a Kövessitõl a feladatát, de nagyon sok volt és így nem tudtam lemásolni. Elsõ óránk német lett volna, de óra elején bejött a Rózsi néni és mondta, hogy elmarad a német, és õ jön be helyette. Mikor bejött mondta, hogy vegyük elõ a kézimunka füzetet. Már ki is mentem szólni, mikor megszólal a Rózsi néni, akinek nincs itt a kézimunka füzete az azonnal hazamegy érte, persze nekem sem volt itt a füzetem. Lementünk a kapu elé a lányokkal, összeadtuk a pénzt és megvettünk egy új füzetet. Visszamentünk és a Rózsi néni észrevette, hogy nem mentünk haza és újból haza akart küldeni, de egy hazugsággal és sírással elintéztem a dolgot. A hittant pedig szünetben írtam le.

 

 

1941. dec. 20.

1941. december 20.
Ma délelõtt el kellett mennem a Liliom utcába, amirõl halvány sejtelmem sem volt, hogy hol van. Végre elintéztem a dolgot, amivel megbízott a vén hárpia Zsuzsi néni. Hazajövet nagyon fájt a lábam mivel ma reggel jött meg az mmem. Mikor hazaértem rögtön lefeküdtem. Nemsokára jól lettem. Anyuka mondta, hogy jöjjek el vele, de nem mentem, mivel olyan érzésem volt, hogy ma találkozom avval, akivel már olyan régen szerettem volna találkozni – 5kor csengettek. A Pista azt mondta, menjek ki, ne engedjek be senkit (t.i. kanyarója van 2 napja). Én nem tudtam mozdulni, valami visszatartott és úgy elkezdett dobogni a szívem! Ekkor nyílt az ajtó és belépett egy alacsony fiú, errõl mindjárt tudtam, hogy az Iván és mögötte megpillantottam a Miskát, de nem volt egy csöppet se szép, inkább csúnya. Rögtön kiábrándultam belõle. Hu, majd lesz holnap mit mesélni a Gyöngyinek! Most jelenleg a Laci és a Pista tetszenek. Remélem, hogy nemsokára találkozom a Pistával! Adja a jó Isten, hogy egészségesen lássam viszont.

Augusztus 29.Szombat. 1942

Édes kis naplóm, milyen rég nem írtam a lapjaidra érzéseimet. Mióta utoljára írtam sok minden történt. Bárányhimlõm is volt, amit a Pistától kaptam el. Új szerelmem nem volt. Még mindig a Miska. De errõl akarok írni. A Pistát ma kifaggattam és bevallotta, hogy tetszem a Miskának. Most olyan boldog vagyok, nem férek a bõrömbe. A Kaufmannal szakítottam. A Frak és a Gácsa barátnõim. 1 hét múlva kezdõdik az iskola, aminek nem nagyon örülök. Rövidesen megint írok új fejleményeket. (Már többször találkoztam a Miskával, lehet, hogy holnap is.)


Szeptember 5. Szombat

1942. szeptember 5.
Bizony, nem sejtettem még egy héttel ezelõtt, hogy ma ilyen kellemetlen dolgokat kell majd e lapra írnom, de hát Isten akarata. Most volt a héten a háború kitörésének 3ik évfordulója. Az emberek mondták, hogy hála Istennek eddig még nem értünk meg komoly légitámadást, de sajnos elkiabálták. Péntek éjjel ½ 12h arra riadok fel, hogy az ég fényes s mintha tuzijáték lenne fényrakéták voltak az égen s az egész várost bevilágította. Én elkezdtem kiabálni anyuéknak közben ki is szaladtak anyuék s ebben a percben megszólalt a sziréna. Én felugrottam az ágyból s úgy rohantam ki. A Pista ebben a pillanatban ébredt fel. Lerohantunk (már ahogy tudtunk a IV emeletrõl) az óvóhelyre. A Pista és én egy szál hálóingben voltunk. ½ 2ig voltunk lent. Ma reggel bemondta a rádió, hogy sok halott és sebesült van. Már befejezem, mert az idõ lejár s nekem segítenem kell. A viszontlátásra kis naplóm, nem tudom, mikor írok megint, mert 3 nap múlva kezdõdik az iskola.

1942. okt. 9.

1942.október 9. Azóta mióta utoljára írtam elmúlt a 14 éves születésnapom is. Csak egy fehér angóra sálat kaptam, de kapok még egy halina csizmát is. Az elsõ légitámadás óta már volt megint 2. Már hála Istenek 1 hónapja nem volt légitámadás. Még mindig a Miska tetszik. 1 héttel ezelõtt táncoltam a Lacival. Életemben most elõször táncoltam igazán. Legutoljára az ünnepeken találkoztam a Miskával. A Klári is látta, s megállapította róla, hogy csinos. Ez igaz is. Böjt elõtt találkoztunk, Õ kezet fogott velem s kellemes böjtöt kívánt. Ez történt csak velem. Már egy hónapja járok iskolába. 1 hete átköltöztünk a Bethlen térre, hová 1 hét délelõtt, 1 hét délután járunk. Ez nagyon kellemes. Már be is fejezem, ha találkozom a Miskával, úgy azt beírom.

 

1943. márc. 24.


Mióta utoljára írtam, azóta 5ször találkoztam a Miskával. Az elsõ nap mikor találkoztam vele a lányok is látták, tudniillik az úgy volt, hogy a M. Kabátot jött hozzánk venni, és én úgy beszéltem meg velük, hogy odajönnek az üzlethez. Éppen, mikor jöttek ott volt õ is. A lányok nagyon el voltak tõle ragadtatva. Elhiszem – olyan szép, hogy csuda. Akkor nagyon boldog voltam. Most az óta nem is találkoztam vele, de nem is baj, mert a téli kabátom már nem olyan szép. Inkább majd tavasszal találkozzak vele. Hála Isten eddig még nem volt légitámadás, igaz, hogy nemrégen le kellett menni egy 1/4 órára a pincébe, de ez nem tesz semmit. Sajnos mióta utoljára írtam, azóta sajnálatos esemény is történt a családban. Drága, jó Nagymama meghalt. Ma lógtam az iskolából, mert tegnap nem volt kedvem tanulni. A múlt héten volt az egész osztály tehetségvizsgán. Az eredményt majd beírom ide. Ha lesz hozzá kedvem. Kaptam 1 ruhát, 1 szoknyát, 1 blúzt, 1 tavaszi kabátot, 1 pár gyönyöru magas sarkú cipõt. Még kapok egy kesztyût. Már befejezem az írást, mert klassz tánczene van a rádióban, s azt akarom hallgatni. A viszontlátásra kedves kis naplóm!

1943. VI. júni. 28.

1943.június 28. Már borzasztó régen írtam ide, s az óta bizony nagyon sok minden történt. Elõször is az, hogy befejeztem a polgári iskolát. Az utolsó tanítási napon ballagás volt. Gyönyörû volt. Mindegyik lány kezében egy szál virág volt és végig a folyosón az utódaink álltak nekünk sorfalat, míg mi levonultunk az udvarra. Ballag már a vén diákot énekelve. Lent az udvaron 2 3-os mondott beszédet utána a Diri utána felmentünk az osztályba és azt is többször körüljártuk. Nagyon meg voltunk hatódva. Én is majdnem sírtam. Nagy nehézséggel felvettek a kereskedelmibe. 15-én levágattam a hajam. Nagyon jól áll, és egész csinos vagyok. Nemsokára elmegyek nyaralni, de még nem tudom, hogy hova. Félig pista vagyok egy Wolf János nevezetû fiúba, aki nagyon szép és az esetem. A Juliska néniéknél ismertem meg. A Gyuriról és az Andorról jött a Vöröskereszt útján értesítés, hogy eltûntek. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy megismerek-e fiúkat és udvarolni fognak-e nekem. Remélem, kívánságom teljesülni fog. Befejezem soraim, mert már semmi érdekeset írni nem tudok. Mindenesetre a nyaralásra elviszem a naplót, és azt hiszem írni is fogok a lapjaira. Bárcsak írt… hogy sok fiúval járok. Úgy hogy a viszontlátásra, 2 hét múlva kicsi naplóm.
El is felejtettem megírni, hogy nagyon beteg voltam. 1 hétig még a kórházban is voltam kivizsgáláson, mivel nem tudták megállapítani, hogy mi a bajom. A kórházban megállapították, hogy mirigybetegségem van. A mirigy a tüdo mögötti gátló üregben volt s ezt besugárzással gyógyították. 3 hónapig tartott ez a betegség. Külön szobában feküdtem Anyuval õ is bent volt. Nagyon kedvesek voltam hozzám bent, foleg a fiatal és csinos Licht dr. Több mint 1000 P-be került Anyuéknak ez a betegség. De fõ, hogy hála I-ten egészséges vagyok. Ha rosszindulatú lett volna, úgy meg kellett volna operálni, de hál Isten nem volt az.

 

1944. január 25.


Már nagyon régen nem írtam kedves kis naplómba, azóta megismerkedtem az életnek a könnyu és a nehéz oldalával is. Nyáron Érsekújváron nyaraltam. Nagyon jól éreztem magam és sikerem is volt. Mindennap más fiú kísért haza, és remekül éreztem magam. 1 hónapig voltam itt. Itt ismerkedtem meg a Fenyo Évával, aki mikor hazajöttem, behozott a társaságába. Igazán nagyon helyes gyerekek ezek. A legjobban köztük mégis a Berger Lacit szerettem, habár a Hantos Pista foglalkozott velem. Sajnos a jó Isten úgy akarta, hogy szegény Laci ne éljen sokáig és egy szombat este együtt kimentünk a Kiébe. Este ½ 10kor együtt jöttünk haza, ott volt a Berger néni, az Éva, az Eri és én. Féllábbal volt fönn a lépcsõn, mikor elindult a villamos. A kalapja le akart esni és mikor utána kapott, elvesztette egyensúlyát és a villamos kereke összeroncsolta a lábát. A villamos mégsem állt meg és így mi semmit sem tudtunk a dologról. 1944.január 25. De egy Feri nevezetu csepeli fiú átszaladt a kocsin, aki mindent látott és velünk volt, és mikor megkérdezte tõle a Berger néni, hogy hol a Laci, azt felelte, hogy mindjárt jön. A Laci azonban nem jött, és õk leszálltak. Én tovább mentem. Mire visszaértek akkor emelték be a mentõautóba szegény Lacikát. Bevitték a Rókusba. Én csak másnap tudtam meg, mikor kimentem Csepelre. Egész oda voltam. Térden alul 10 cm-el amputálták a lábát. Egész oda voltam. Ez a szép, életvidám gyerek ne tudjon soha járni, sportolni se táncolni. Gyakran jártam be hozzá a kórházba és ezek az órák felejthetetlenek lesznek számomra. És nem felejtem el azt a pénteki napot, mikor Fenyo Éva jött a hírrel, hogy meghalt. Szívembólia ölte meg egy gombostûfej nagyságú vér került a szívére és az végzett vele. Mikor megtudtam, azt hittem egy világ dõlt össze bennem. Ez a drága örökké nevetõ gyerek nincs többé. Nem tudtam elhinni. Csak akkor, mikor már letették a föld alá. Akkor tudtam sírni. Szívemben igazán meggyászoltam. Soha míg élek, õt elfelejteni nem fogom, mert benne vesztettem el legjobb barátomat és ez a pár lap is õrzi emlékét, amire én most pár sorban rájegyeztem az õ szerencsétlenségét. Búcsúzom Tõled így is drága Lacikám! És, aki Téged önzetlenül, mint a legjobb barátomat szerettelek! Isten veled! Nyugodj békében!

Július 23. 1944

1944. július 23. Sajnos nagyon szomorú idõ késztet arra, hogy ismét lapjaidra írjak, kicsi naplóm. A háború 5 esztendejébe ide is elérkezett Európa veszedelme, Hitler. Megkezdõdött itt is, mint minden más európai országba a zsidóüldözés. Már 5 hónapja tart. Egész Magyarországon csak mi vagyunk még itt. Hogy a többiek hol vannak, azt csak a jó Isten tudja. Elvitték az összes barátaimat. Egyiket közülük internálták, eddig is volt a Páva utcába de most sajnos el is vitték. Kistarcsán voltak, de állítólag onnan is elvitték oket. Istenem mentsd meg õket a legrosszabbtól, a haláltól! Úgy fáj a szívem értük. Mi nekünk most 2 szobás (ill. 1 szobás lakásunk van.) A Juliska nagynénimmel lakunk együtt. Övé a nagyobbik szoba. A mienk valamivel kisebb. Hála Isten aránylag jól vagyunk. 11-1 ig lehet bevásárolni, 11-5ig lehet az utcán lenni. Közelünkbe lakik a Gyöngyi és mindig hozzá szoktam átjárni. Pista Csepelen van. A múlt vasárnap haza is jött. Szegény kispesti fiúkat mind Szerbiába vitték. Nem tudom, hogy viszontlátom-e valaha is õket. Frédi (jelenlegi ide-oda álom) nem tudom hol, és hogy van. A héten elkövettek a disznó H. ellen egy merényletet, de sajnos nem sikerült. Már azt is hallottam, hogy meg döglött, de nem hiszem. Remélem hamarosan vége lesz ennek a helyzetnek. Itt, ahol lakunk a Rákóczy út 57 alatt van egy ronda nyilas. Már tegnap el akarta vitetni az egész házat. Majd eljön az ideje, mikor majd holttá lesz verve. Bárcsak megérném. A budapesti zsidók között kitérési láz tört ki. Sajnos mi is közöttük vagyunk. Én nem akarok, de Apuka akar, hát mit csináljak? Az vigasztal, hogy eltart a kitérés 3 hónapig is, addig meg sok minden történhet. Itt a házba nincs valami jó társaság, 2 db 17 éves ronda fiú van. 3 csinos gaj fiú, de azok fütyülnek rám. 2 db 17 éves lány. 1 db 22 éves lány. 1 db 12 éves fiú és egy 9 éves lány. Ez a készlet. Szegény Robit behívta a Népmozgalmi (…) és most a zsidókkal együtt õt is deportálták. Szegényke csak 15 éves. Borzasztóan sajnálom. Már befejezem soraim. Remélem mire újra írhatok, csak csupa szépet és jót írok majd lapjaidra.

1944. július 31. hétfõ


Sajnos még mindig nem írhatok semmi jót. Pista tegnap itthon volt. Nagyon rosszul néz ki. Kerettel jött. A Gyuri szombaton jött haza. Csillag és karszalag nélkül. Borzasztó milyen bombázások vannak. Csepel a földdel egyenlõ. Már sajnos nincsenek ott azok, akiket eddig féltettem. Tegnap voltam a dohány templomba. Nem voltak valami sokan. 1944. július 31. Gyönyörû beszédet mondott a rabbi. Többek között megemlékezett a deportálásokról és a munkaszolgálatosokról. A beszéd közepénél megszólalt a sziréna. Egy kis pánik volt. Mi és a legtöbben a helyünkön maradtunk. Borzasztó volt hallani a bombázást. Az istentisztelet mindezek ellenére tovább fojt. Sajnos a Bergerékkel együtt a kispestiekrõl sincs semmi hír. Frédirõl sem tudok semmit. Úgy fáj a szívem mindnyájukért. Adná az Isten, hogy viszontláthassam õket. Ma itt volt a pap. Ezen a héten megkezdõdik a tanítás. Engem nem izgat már semmi. Csak az fáj, hogy itt kell ülni összetett kézzel, és nem lehet semmit sem csinálni. Tegnap jól kisírtam magam a templomba. A Tórán nem volt semmi, ezért egész csupasz volt. Sokan kimentek Palesztinába. Én is kimentem volna, de nem akarok Anyuék nélkül menni. 15, aki kiment az 1 transzport Németországba maradt. Oda internálták õket. Sok ismerõs is van közöttük. Isten majd csak megsegít bennünket. Csak bízni kell. Adná meg, hogy még egyszer viszontláthassam barátaimat, akik annyira szívemhez nõttek. Reménykedem, és talán teljesülni fog. Szegény Frajlit is elvitték.

1944. augusztus 17.


Sajnos nem jót írok kedves kicsi naplóm, hanem sajnos megint csak bánat van. Itt a házban lakó kislánytól tudtam meg a rossz hírt, akinek kint lakik a nagybátyja Kispesten, hogy szegény Gergelyék öngyilkosok lettek. Szegény Jani is meghalt. Elõször 1 héttel ezelõtt csak azt tudtam, hogy az édesapja halt meg. Mostanáig reménykedtem, de sajnos ez bekövetkezett. Mielõtt deportálták õket, akkor vettek be mérget. Borzasztóan fáj a szívem értük, de fõleg a fiúér.
Olyan szép gyerek volt. Mindig ér valami fájdalom. 1944. augusztus 17. Pista vasárnap itthon volt. A Laci is itt volt és este mind a ketten csillag nélkül mentek el. Nagyon jól éreztem magam. A Klári hozott föl gramofont rengeteg jó lemezzel és táncoltunk. Este nagyon rossz érzésem volt, és akkor tudtam meg, hogy szegény Janikám meghalt.
Nem tudtam elaludni csak 12 felé. Addig folyton sírtam. Reggel ötkor beállított a Béla, hogy az összes zálogcédulákat elvesztette. Nagy volt az ijedtség, de hála Isten nem történt nagy baj. Attól féltünk nyomozni fognak és akkor kiderül, hogy zsidó vagyon és internálhatnak. Most se tudom elhinni, hogy a Jani meghalt. Reménykedek, hogy talán megszöktek vagy csak beteg, de nem halt meg. Remélem már csak jót írok lapjaidra kedves kicsi naplom. Te velem örömben, bánatban osztozol. Remélem következõ alkalommal azt fogom írni, hogy levettük a csillagot. Ó bár adná meg a Jó Isten. Isten veled kicsi naplóm.

1944. november 7.


Hónapok múltak el, mióta utoljára írtam lapjaidra. Azóta 1 napig béke is volt. De mindent elmesélek sorjába.
Wenger Évát nem vitték el. A Spindler találkozott vele az én legnagyobb meglepetésemre. Másnap, ahogy megtudtam elmentem a Sebes Magdához, hogy õ talán tudja a címét, mert azt hittem, hogy meglógtak. De mint másnap megtudtam, kivételezettek lettek, mert a papájának megvolt a 2 nagyezüst és katona is. Kispesten laknak. Mindjárt írtam is neki. 2 nap múlva eljött és tõle tudtam meg, hogy a Jani él. De õket is elvitték a többiekkel. Az Éváékat a pályaudvarról engedték el. Péter és Pál napján vitték el õket. Azóta sem találkoztam W. Évával. Október 15. emlékezetes dátum. Délben éppen asztalhoz ültünk, a Gyöngyi is itt volt, mikor csengettek: Kimegy a Pista és a Gyöngyi. Kis idõ múlva visszajöttek boldog arccal, hogy a Salgóné van itt mondani, hogy Horthy beszélt, hogy letettük a fegyvert. El lehet képzelni a boldogságot. 1944.  november 7. A szemben levõ zsidó ház is olyan volt, mint a felbolygatott méhkas, az egész ház kinézett az ablakon. A Rákóczy úton a rengeteg németek úgy mentek, mintha misem történt volna. És lerohantam a lányokhoz tõlük megtudtam, hogy Horthy többek között ezeket mondotta: A zsidókkal ezt a kegyetlen bánásmódot mind a németek csinálták, és ma már minden józan ember tudhatja, hogy a németek elvesztették a háborút. Én sírtam örömömben és mindjárt Frédire és a többi gyerekekre gondoltam, hogy most már õket is viszontlátom. A lányok mondták, hogy ezzel még nincs befejezve a háború, ne örüljek annyira, de beszélhettek velem! Nekik lett igazuk, mert csak azután jött az igazi megpróbáltatás. A házról levettük a csillagot és õrséget szerveztünk. Apuka, Pista, Pali 8-10 lett beosztva. Este 2 tüntetõ csoport ment el a ház elõtt „Le a zsidókkal” stb. kiabáltak. Mi lányok, lent voltunk a kapu alatt 9-ig, de azután fel jöttünk. 12-kor jött haza Apuka és mi már nagyon izgultunk. Tõle tudtuk meg a szomorú hírt, hogy Szálasi átvette a hatalmat. 10 órakor beszélt a rádióban. Fenyegetozött. Zsidókat kiirtja. A házra a begyulladt házmester feltette a csillagot. Borzasztó éjszaka volt. De én a kimerültségtõl elaludtam.

Okt. 16.
Délelott lementünk a lányokhoz. Õk is borzasztóan le voltak sújtva. Pista leült velük játszani kapitalyt, nekem nem volt türelmem és fölmentem. Bejött a Kitty sírva, hogy mit lehetne csinálni, meg kéne lógni. Mondom, hogy mi talán az üzletünkbe megyünk. Egyszer csak Pista jön lélekszakadva a hírrel, hogy a Tisza Kálmán téren lelõttek német katonákat és a Kenyérmezõ utcai zsidó házat már elvitték. Azonnal menekülni. Anyuka sírt, hogy õ nem jön, mert Apuka még 11kor elment és ½ 2 volt és még nem volt itthon. Apu nélkül nem megy. Végre nagy nehezen vagy sírásra végül mégis jött. Juliska néniék …….. (14. pag alsó sor)
Megálltunk a kapu alatt tanácskozni, hogy mit csináljunk. Egyszer csak a Vici a kapun, becsukja, és azt kiabálja, a házat el nem hagyhatja senki. És szaladt a kulcsért. Több sem kellett nekünk, kiosontunk a kapun. Odaértünk az üzlethez szerencsésen. De a Pista még nem volt ott. Õ is jött késõbb és a házmesternél várt meg minket, akinek a lüke elmondta, hogy az üzletben akarunk megbújni ezen a pár kritikus napon. Ott aludtunk, a hideg kõre kabátokat tettünk és azzal is takaróztunk. Én egész éjjel csak sírtam, mert nem tudtam, mi van Apukával.

Okt. 17.
Délelõtt lövöldözés volt a légiveszély fújása után. Katonák futottak az utcán a kezükbe a puska, a Mária Terézia téri iskolából pedig a csendõrök szaladtak. Az embereket a kapuk elé terelték. (Azt el felejtettem megírni, hogy a házmester fel akart jelenteni, de a Pajorné beszélt vele, és mégsem tette meg.) Mi bent maradtunk az üzletben. Erre mi kijöttünk és bementünk a szomszéd háznak a kapuja alá. De oda is bejöttek és igazoltatták a Pistát és engem, Anyukát nem, mert õ hátra ment. Bevittek a Mária Terézia téri laktanyájukba, megmotoztak, de nem vettek el semmit. Odaállítottak egymásnak háttal a fal mellé. Ezután már egymás után hozták a zsidókat, velük együtt Anyukát is. 11-2-ig kellett állni a fal mellett feltett karokkal, mozdulatlanul, egyszer egy félórai szünettel. A karunkat egy pillanatra sem volt szabad kicsit lejjebb tenni, mert öklükkel belevágta a könyökünkbe, Azt mondták többek között, hogy csak akkor tesszük le a karunkat, ha már összeesünk. A puskát állandóan ránk szegezték, és folyton mondták: Úgyis megdögöltök rohadt zsidók, ma, vagy holnap mindegy. És: „Magyar katonákra dobáltok kézigránátot” stb. Bennem forrt az indulat, de muszáj volt magamat tartani. Egyszer csak egy irtó ütést kapok a lábamba. Megfordulok, a százados volt. Azt kérdezi, „Hol voltál csillag nélkül?” És rám fogta a puskát. Már azt hittem, mindjárt agyonlõ, és nem is figyeltem a beszédemre, hanem búcsúztam mindenkitol. Aputól, Fréditol, gyerekektõl és mindenkitõl. A hangom pedig borzasztóan remegett. Végre tovább ment. Még ez után 2-szer azt hittem, hogy agyonlõnek, de hála Istennek nem bántottak, hanem útnak indítottak. Hova megyünk, nem tudtuk.

1944. október 17.

A Tattersaalba kerültünk. Ott találkoztam az összes barátaimmal. Borzasztó volt ott a helyzet. Mindenki éhezett és fázott. Nekünk nem volt semmink. Én körömcipõben és selyemharisnyában voltam, Anyu és a Pista is a hasonlóképpen voltak felöltözve. este a szénakazlaknál lefeküdtünk. A házbeliek és Juliska néni is ott volt. Egész éjjel nem aludtunk. Apukát sehol sem találtuk. El voltunk készülve a legrosszabbra mikor éjjel 12 felé kiabálás stb. Kihirdették, hogy ma éjjel mindenki hazamehet a lakásába. El lehet képzelni az örömet. A zsidók „éljen Szálasit” kiabáltak.. Õrült zsivaj volt. Nem messze ahol ültünk feküdtek a halottak. Borzasztó volt. Mikor hazaértünk otthon találtuk apukát. A Kun-utcában fogták el õt és Óbudára vitték egy iskolába. Boldogan lefeküdtünk, végre együtt vagyunk megint. Nem sokáig tartott az örömünk sajnos. 2 nap múlva pénteken jöttek apukáért és elvitték. Hétfõn pedig bevonultam én is.
A házbeli lányokkal együtt vonultam be a KISOK pályára. Rengeteg nõ volt ott. Anyuka nem akart elengedni, hogy hadi árva vagyok és a házmesternél is azt diktálta be, hogy 1929. február 4-én születtem. …mindezek ellenére elmentem. Anyuka átszaladt az üzembe , hogy adjanak egy igazolást, hogy az hadi üzem, én azonban nem vártam meg az igazolványt, hanem mentem.
Délben ott ültem és éppen ebédeltünk a lányokkal és jött anyuka. Hozta az igazolványt. Kezében egy takaró semmi egyéb. Azt mondta anyu, hogy velem marad, mert õ nem tud egyedül otthon maradni. Én veszekedtem, de azután belenyugodtam mivel reméltem, hogy hazaengednek, mert jött egy nyilas és kérte a hadiüzemi igazolványokat. Az enyémet jónak találta és külön sorba állítottak. Hozzászámoltak egy másik csoporthoz és útnak indítottak. Hiába mondtuk, hogy hadiüzemesek vagyunk, nem számított. Menni kellett. ½ 2-tõl este1/2 10 -ig állandóan mentünk rövid pihenõkkel. Borzasztó volt. A hátam majd leszakadt a nehéz hátizsáktól. Az esõ egész idõ alatt zuhogott. A cipõm tele volt vízzel. Én meg majd meghaltam a szomjúságtól. A nyilasok sem tudták megmondani, hová megyünk, csak mindig azt mondták, hogy mindjárt ott leszünk, ezt 3-kor mondták és 9-kor még mindig mentünk. Végre megérkeztünk a jelzett házhoz. Félig kész ház a Ferihegyi reptéren. Kõre feküdtünk éjjel összezsugorodva aludtunk. Reggel összeállították a századokat. A betegek és hadiüzemesek 116 maradtak. Csütörtökön dolgoztam elõször. Árkot kellett ásni. A barátnõm és én helyettem katonák ásták meg az árkot. Volt egy csinos zászlós és elég sokat beszélgettem vele. Munka után kaptunk krumpli levest. 3 –pengõbe került. Elsõ meleg étel volt a gyomrunkba. Másnap pénteken (okt.27.) a … tõl 6 kilométerre mentünk dolgozni. Nyúnya esõs idõ volt. Egész nap lógtam, alig dolgoztam valamit. Tankcsapdát ástunk. Szombaton (28) otthon maradtam. Szerencsém volt mert aznap jöttek a nyilasok és nagyon hajották õket a munkára. Elfelejtettem megírni, hogy szerdán átvett bennünket a katonaság. Addig …? dolgunk volt, még vécére sem tudtunk kimenni rendesen ott álltak a disznók és nézték, hogy csináljuk. A katonák közül az egyik egy 22 éves édes pofa, minden este bejött „mesélni”. Sokat nevettünk rajta. Hétfõn még kimentem dolgozni. Szép idõ volt és egész idõalatt a réten hevertünk és napoztunk. Nem dolgoztunk semmit. Többet nem mentem ki munkára, mert az orvos beosztott könnyû munkára. Otthon voltam és feküdtem.

November 2.
Egyszer átmentünk a repülõkhöz takarítani. Meleg vízben megfürödtünk é fõzeléket kaptunk.. Egy szobában 39 voltunk. Mind nagyon rendes lányok voltak. Esõs napon és vasárnap nem mentek ki dolgozni. Az oroszok már egész közel voltak, és már
elõzõ nap 1-én (november)
áttörték a vonalat. Csütörtökön nem vonultak ki a lányok és délután kijött a parancs az indulásra. Már mindnyájan össze voltunk pakolva. Elhatároztuk, hogy nem megyünk Albertfalvára és onnan esetleg Németországba.
Sötétedéskor indultunk. A férfiak utasítására lassan mentünk. Olyan lassan, hogy majdnem minden második lépésnél megálltunk. Ezt azért csináltuk, hogy hátha utolérnek az oroszok. Ez azonban november 14-én sem következett be. Kõbányán lettünk volna elszállásolva, mi 6 lányok lemaradtunk a századtól. Az egyik lányt is támogattuk, mint szívbajost, aki rosszul lett. Azonban nem csak mi voltunk ilyen lógósok, hanem nagyon sokan. Leültünk egy bokorba az országút mentén. Az egyik lány lefeküdt, mint ápolt és a szívét simogattuk. Végül azon vettük észre magunkat, hogy (létszámunk) 6-ról 36-ra szökött fel. Ez tarthatatlan állapot volt. Õk azután tovább indultak, mi meg rá öt percre. Megyünk el egy gyár kapuja elõtt és észre vettek bennünket. Kérdik, hogy kerültünk ide. Elkezdtük mesélni, hogy betegek vagyunk, és nem leljük a századunkat. Útba igazított, hogy a következõ kapun menjünk be. Megköszöntük. Elértünk a kapuhoz, de ott nem volt senki, és tovább mentünk. Pár sarkot mentünk és ott láttunk egy csoportot, akik éppen felénk jöttek. Két rendõr elfogta õket és jóindulatúlag figyelmeztette õket, hogy menjenek vissza a századhoz, ez 12 óra után volt, és ha a nyilas õrjárat elfogja õket megölik õket. Így hát mindnyájan visszamentünk. Megtaláltuk a Robiékat és ott aludtunk a betonon.

Reggel ½ 9 –kor kellett volna elhagynunk a helyet. Nem akartunk csak délfelé menni. Az orvos egy nagyon rendes ember. Elkezdte a vizitet. Az egész század a férfiakból fél század felsorakozott betegnek. Meg volt beszélve, hogy állandóan elájul valaki. Egymás után ájultak el a lányok. Végül az orvosnak kellett leinteni a lányokat, hogy hagyják abba, mert már nagyon feltûnõ.
11-kor indultunk tovább. A hátizsákot felraktuk egy kocsira, mi gyalog mentünk tovább. Levettük a nadrágot elkészülve a lógásra. Péntek volt és ezen a napon a kocsmák nyitva voltak. Pesten voltunk már és leültünk pihenni az õrök, elmennek inni. Egyszer csak jön egy kocsi. Felkérezkedtünk rá. Föl is vett. Odaérünk a század elejére, a csendõrõrmester megállította a kocsit. Megkérdezte hová megyünk. Nem kapott feleletet. Honnan jövünk… mire elindította a kocsit. Végig jöttünk a városon. Természetesen a csillagot levettük. Tele volt a kocsi nõkkel, az út katonasággal, de senkinek eszébe nem jutott megkérdezni, hogy kik vagyunk.
Szerencsésen hazaértünk november 3-án. A házbelieknek azt mondtuk, hogy mint hadiüzemeseket haza engedtek.
A munkatábor ezzel véget ért. Nem volt rossz dolgunk. Enni valót lehetett kapni, ha volt pénz. Egy kantin volt. Reggelre feketét estére bablevest kaptunk.
november 4-10.November 4. Szombaton, ahogy kinyitottam a szemem jött anyuka a hírrel, hogy be kell újra vonulni. Aki vasárnap varrónõnek jelentkezik, annak nem kell hétfõn bevonulni. A varrónõk Bpesten dolgozhatnak. Anyuka vasárnap elment és megszerezte az utolsók között nekem a jelentkezõ lapot, habár hadiüzemeseknek nem kellett volna ez. A hátizsákot megkapta a Bellye(?) téren. Akiknek hétfon (nov.6.) kellet bevonulni 8 nap halasztást kaptak. Szerdán (nov.8.) reggel megjött a rendelet, nekem Budára. Anyuka könyörgött ne menjek el. Elõször is beteg és lázas voltam. Én mégis összecsomagoltam. Végén gyõzött anyuka akarata és hosszas lelkitusa után döntöttem és maradtam. Csütörtökön (nov. 9.) eljött az orvos és adott egy igazolványt. Este eljött Béla bácsi. Kértük vigyen el hozzá. Már elvitt volna aznap, de zárva volt a kapu és én nem tudtam volna mit mondani, hogy miért megyek el. Úgy volt megbeszélve, hogy másnap 11 órára jön, mert 10-12-ig volt kimenés és akkor volt nyitva a kapu. Hogy elment jött a lajcsi. Megszökött a munkatáborból. Hozta az új rendeletet, hogy nem szabad 3 napig kimenni az utcára. Gondoltuk nem fog jönni a Béla bácsi, de én reménykedtem.
November 10-én, pénteken ½ 10-kor kimegyek a vécére. Már kész voltam és vártam a Bélát. Nagy kiabálást hallottam. A nyilasok voltak. Kb. 16-40, 16-50 között nõket és férfiakat akartak elvinni. Berohantam. Lefeküdtem az ágyra. Elhatároztuk, hogy azt mondjuk, hogy beteg vagyok. Azonban megváltoztattuk szándékunkat, mert azt mondták, aki beteg, azt két ember a hátán fogja vinni. Elhatároztuk, hogy azt mondjuk, hogy 15 éves vagyok. Feljöttek és becsengettek. Anyuka kinyitotta az ajtót és megmondta, hogy 15 vagyok. Iratokat kért, elveszett mondta az anyám. Erre a házmester igazolta a nála lévõ lakóról (?) , hogy tényleg annyi vagyok. Elment.
Ezalatt én remegtem, és állandóan imádkoztam. Isten megsegített, mert ezeket mind Németországba vitték a barátnõmmel és a mi századunkkal együtt. A Béla b. nem jött. Elfelejtettem írni, hogy Pista pénteken hazajött. Reggel mikor elment jött a razzia a házba. Õt igazoltatták. Volt szolgálati lapja, de nem volt rajta karszalag és elvitték. Sajnos azt hiszem Németországba van.

Hétfõn (november 13.) bementünk romot takarítani Zuglóba. Este mikor haza akartunk jönni jöttek elénk a hírrel, hogy viszik a zsidókat Pesten. Borzasztóan meg voltunk ijedve. Felültünk villamosra, a Hévre és bementünk a Béláékhoz. Átmásztam a kerítésen és bementünk hozzájuk. Nagy volt a meglepetésük. 1 hétig ott voltunk. Ezalatt az idõ alatt 2-szer vitték el a zsidókat. 50-ig már a nõket. Vasárnap elhozták nekünk a Béláék a svájci menlevelet. Aznap mindjárt hazamentünk csomagolni, mert el kellett hurcolkodni a házból. Reggel szerzett anyu kocsit. Oda vittük a holmit, ahol Julika néni lakott. Már abba a házba nem volt hely a lépcsõházba helyezték el a holmikat. Én sorba álltam a lakáshivatalnál. Estére 100 csoportba állítottak és egy házba vittek. Elmenetem anyukáért. A Pozsonyi úton találkoztam apuval volt. El lehet képzelni az örömömet, mikor 4 hét után megláttam aput. Tátra utcában kaptam lakást. 36-an vagyunk 1 szoba hall, cselédszoba. Tetü is kell. Hála Isten nekünk nem lett. Apuka jött kedden és a menlevélre ráíratta az õ nevét is. Este jött a házmester és mindenkinek megnézte a menlevelét. A miénket hamisnak találta. Nagyon meg voltunk ijedve. De végül kiderült, hogy az egész csak azért volt, hogy pénzt szedjen össze, mert nyilas karszalag volt rajta.
Azt hittük, hogy ezután talán nyugalmunk lesz és nem háborgatnak. Tévedtünk. Minden nap arra ébredtünk, hogy rendõrök mentek az utcán és megszállták a házakat, ahonnan kis idõ múlva egy csomó ember jött ki, mindegyiknek batyu a hátán. Ez nap-nap után így ment. Mi szívdobogva álltunk az ablaknál.
Ennek is eljött az ideje. Egy nap bejöttek a rendõrök a mi házunkba is. Két rendõr jött be a mi házunkba. Mondták, hogy senkit nem visznek el. Elõ kellett venni a menleveleket, de nem mertük az eredetit megmutatni csak a fotókópiát. Külön állítottak és mikor összeírtak azok közé állítottak, akiknek nincs menlevele. Mikor elmentek én sírni kezdtem. Féltem, hogy el fognak vinni. De még nem történt semmi.
Pár nap múlva megint arra ébredtünk, hogy a szemben lévõ házban rendõrök vannak. Hozzánk is jöttek. Munkára vittek és estére haza lehetett jönni. Mind a hárman elmentünk. A Szent István parkba mentünk. Onnan a nõket hazaküldték., a férfiakat Csepelre vitték munkára, autóval.
2-3 nap múlva megint megjelentek a rendõrök nyilas kísérettel. Én lefeküdtem az ágyba a fejemet bekötöttük egy törülközõvel. Megbeszéltük, hogy azt mondjuk, hogy tüdõgyulladásom van. Egyedül a mi menlevelünket találták rossznak. Azt mondták, hogy öltözzünk. Anyuka rám borult és zokogott és mondta, hogy 40 fokos lázam van és halálos beteg. Én csak feküdtem, halálsápadt voltam, nehezen lélegeztem, szóval nagyon jól játszottam. Feljött még egy nyilas és a rendõr, akinek anyuka elõzõleg 20 pengõt adott, azt mondta, hogy õ nem fog engem a hátán vinni. Erre azt mondta a nyilas, hogy szól a felügyelõnek, hogy mi nem jövünk. Elmentek. Mikor be akartak jönni, hogy megnézzék mindenki elment –e , a rendõr azt mondta, hogy minden rendben van. Többet már nem is jöttek be. Szerencse volt, hogy a férfiak nem voltak itthon. Annyira izgultam, hogy borzasztó. A nyilas be akart csempészni egy lakásba egy revolvert. A rendõr észre vette és megakadályozta. Ha sikerül a nyilas terve az egész lakást elviszik. De hála istennek senkit nem vittek el és semmit.

Megmaradtunk 34-en. A háznak a ¾ részét elvitték, és minden lakást kifosztottak. Délután nyugodtan ültünk a lakásba. Egyszer csak nyílik az ajtó és belép egy nyilas. Revolver a kezében. Fel a kezekkel-kiabálta. Mindenki feltette a kezét, csak én nem, mert én feküdtem, mint egy halott. Aranyat kért. Kapott egy jegygyûrût. Nagyon mérges volt és istentelen káromkodással elment. Az egyik asszonynak az ujján volt a gyûrû és nem vette észre. Más lakásban, mint megtudtuk, pénzt kért.
Egész biztos, hogy önkényesen csinálta az egészet.
Másnap megint jöttek 15-50 a nõket 60-ig a férfiakat vitték el munkára. Én a rekamién feküdtem és a szélén körben ültek. Bejöttek a nyilasok és a rendõrök. Engem szerencsére nem vettek észre. Anyuka 52 mondott. Így megúsztuk. A házból nagyon sokat vittek.
December 21. péntek.
Ma reggel jött egy asszony a hírrel, hogy Lajcsit elfogták. Egy panzióba lakott keresztény iratai voltak, de elkapták.
Pistáról sajnos semmit sem tudunk. Oroszok még mindig messze vannak. Nem tudom megírom-e a végét, hogy mit csinálnak velünk a nyilasok. Sajnos nagyon reménytelen a helyzetünk.
Itt a lakásban borzalmas. Tetü, bolha, poloska van. Nekem hála Istennek még semmi sem volt. Állandó veszekedések vannak. Csak adná a jó-isten, hogy már vége lenne.

December 24. Vasárnap.

1944. december 24.
Karácsony jön be ma este. Nagyon unatkozom. Éppen ezért hívom az elmúlt szép napokat.
Frédivel eltöltött egyik szép napomat.

 

 

Febr. 28.

Rendeztünk egy pikniket a Fenyõéknél. F. Éva elõre megmondta, hogy a Frédi is ott lesz. Nem nagyon izgatott, mert akkor még félig meddig a Miska érdekelt és szerettem volna, ha õ is eljön. Vasárnap Pista, Gyöngyi és én kimentünk. Nem voltam valami jókedvû, mert a Miska nem jön. Mikor odaértünk, már majdnem mindenki ott volt. Frédi is. Mindenkivel kezet fogtam, Vele is. Leültünk, beszélgettünk, közben folyton Rá néztem, õ meg rám. Ez addig tartott, míg fel nem tették a gramofont. Talán a 2. vagy 3. lemeznél felkért. Többször is, míg be nem hívtak vacsorázni a másik szobába. Az ajtó mellé ültem egyedül egy székre. Mikor bejött, megkérdezte, hogy miért vonulok külön a többiektõl. 1945. február 28. Én nem feleltem semmit. De célom most sem sikerült, mert nem ült le mellém. Mikor mindent megettünk, és sorkerült az ajándékosztásra, mellém ült. Beszélgettünk, de a Pista hívõn mellettünk ült. Kaptam egy sapkát ajándékba, de a Sárosi Bandi lerántotta a fejemrõl és elszakadt. Megint megszólalt a gramofon. Táncoltam vele. Utána hölgyválasz volt. Nem õt kértem fel. Meg volt sértõdve és kérdõre vont, hogy miért nem õt kértem fel. Én nem is feleltem neki erre. Nemsokára megint behívtak a másik szobába és eloadást tartottak a tehetségesebb fiúk. Most már mellém ült a Frédi. Nagyon jó kabaré volt. Utána megint tánc. Felkért és egész este együtt táncoltunk. Többek között azt mondta, hogy o sem szívesen jött ide, mert azt hitte, hogy nem fogja jól érezni magát, de hogy ilyen jól mulatott, azt egyedül nekem köszönheti. o addig nem hitt abban, hogy elso látásra már valaki megtetszhet, de most saját magán tapasztalta. És nagyon szimpatikus vagyok neki. Erre én azt feleltem, hogy kölcsönös. Nagyon boldog voltam. Eloször vallottak nekem szerelmet, ha ezt annak lehet nevezni. Nem akart elengedni és ¾ 11-ig egyfolytában együtt táncoltunk. Úgy beszéltük meg, hogy áprilisban együtt megyünk el az operaeloadásra, de sajnos nem sikerült. Sajnos azóta sem láttam. Elkísért a villamosig és ment haza. Következo vasárnap úgy volt, hogy együtt megyünk egy futballmeccsre. O ott volt, de engem nem engedtek el. Csak üdvözletét küldte nekem. Mikor bejöttek a németek, nálunk egy zsúr volt. Mindenki 2-3 kivételével eljött, de o nem jött. A hangulat természetesen pocsék volt. Volt még a zsúrom elott egy héttel a Wengeréknél egy zsúr. Frédi is meg volt híva, de nem tudott eljönni, mert bérlete volt az Omike operaeloadására, és arra a vasárnapra esett épp eloadás, így nem tudott eljönni. A Wenger Éva mikor meghívta, megkérdezte, ki lesz ott. Mikor az én nevemet mondta, akkor azt mondta, hogy nagyon sajnálja, hogy nem lehet ott. Üdvözletét küldi nekem. Nagyon rosszkedûu lettem, és még az se vígasztalt, hogy egy új csinos fiú volt ott. Aznap új ruha volt rajtam és nagyon csinos voltam. Mindenki dicsért. Nem törõdtem vele. Késõbb beszélgetni kezdtünk és egész estig együtt voltunk. Zálogosdit játszottunk. Pusziba. Sok puszit adtam, és sok puszit kaptam tole. Egyszer úgy volt, hogy ki kellett menni az eloszobába és o jött ki velem. Szájon akart csókolni, de szerencsére nem sikerült neki. Késõbb bocsánatot kért. Egész hazáig kísért és belém karolt. Randevút kért és én adtam neki. Gondolkoztam, melyiket válasszam. A Frédit vagy ot. Frédit választottam. Vasárnap o is eljött. Egyáltalán nem törodtem vele. Vártam a Frédit. Nem jött. A F. Éva késobb találkozott vele és megírta, hogy ne haragudjak, hogy nem jött el, de nem engedték el. Üdvözölt. A Wenger Éva mesélte, hogy mikor beszélt vele utoljára, kérdezte a címemet, de õ nem tudta megmondani.

1945. január 1.


Megkezdodött az újév. A háború 7. esztendeje, szenvedéseink 10. hónapja. Az oroszok Budán vannak és 25. vagyis karácsony elso napja óta lövik a várost. Már nincs villany, víz és gáz. A pincébol hozzuk a vizet, és az udvaron fozünk. Az utcákon hullák fekszenek meztelenül, mert a ruhát leszedik róluk. Borzasztó bombázás van most is. Itt van a közelünkben az ágyú, és mindig azt akarják eltalálni. A mellettünk és a szemben lévo ház is kapott már gránát találatot. Pénz már semmit sem ér. Kenyeret már egy hete nem ettem. Borzasztóan el vagyok keseredve. Az oroszok nem jönnek. Annyira reménykedtem, hogy újévre itt lesznek. És sajnos semmi. Nem sok remény van, hogy megérjük a végét. Itt a Dunaparton nagyon veszélyes. Csak a jó Isten vigyáz itt ránk. Isten remélem meg is fog segíteni. És újból együtt leszünk egyedül a saját otthonunkban, a Pistával és mindnyájan együtt. Úgy legyen!

1945. január 19.


Végre megírhatom az oly rég várt boldogságot. Itt vannak, megérkeztek végre az oroszok. 16-án reggel egy borzalmasan eltöltött éjszaka után arra ébredtünk, hogy itt vannak. Hála Istennek minden harc nélkül jöttek be. A nagy örömünkre azonban egy nagy bánat is jött 13-án 3 nappal a fölszabadulás elott meghalt a drága Juliska néni. Légnyomás ölte meg. Szegény Pali most nálunk van, Pest borzasztóan néz ki. 15-én reggel 4h arra riadtunk fel, hogy a mellettünk lévo fatelep ég. Borzasztóan meg voltunk ijedve, féltünk, hogy a mi házunk is tüzet fog. Felöltöztünk. A férfiak lementek a még épen maradt fákat megmenteni. Apuka is lement, de szerencsére visszajött. Egyszercsak irtózatos detonáció, és az utcáról jajgatás, kiabálás. 2 gránát esett a ház elé. Nem is lett volna olyan nagy a pánik, de még reggel németek jöttek, és golyószórót helyeztek el a házban. Mire leértünk a kapuba már ott feküdtek a halottak. 7 meghaltak, 1 sebesülés, aki másnap meghalt. 1 német katona is meghalt. Éjszaka lent aludtunk a pincében. Borzalmas volt. Veszekedés és minden. Még egyelore itt vagyunk a Tátra utcában. Vasárnap megyünk haza. Az ebédlobútort elvitték. Minden üzlet kifosztva. Én csak hálát adok, hogy megértem, a jó Istennek.

1945. február 11. Vasárnap


Ágyban fekszem, és úgy írok. Náthás vagyok. Hála Istennek már itthon vagyunk, a szobát futhetjük, és jó meleg van. A helyzet nem javult sajnos. Az oroszok itt laknak a házunkban, és minden éjjel itt akarnak aludni. Ma éjjel a másik szobában aludt 2. Az ebédlobútorunkat elvitték. A kispesti fiúk hála Istennek megvannak. Csak Frédirol nem tudok semmit. Mi jóformán…..

Vissza a napló elejére