A helyzet tehát azt kívánta: Budapest térségében a támadást minél gyorsabban ki kell fejleszteni, hogy ki lehessen jutni arra a terepszakaszra, amely kedvezõ lehetõséget bíztosít a hitleri Németország szíve elleni csapásra. Ezenkívül a fováros gyors elfoglalása minden bizonnyal nagy hatással lett volna a magyarországi politikai helyzetre is.
A Budapest elleni támadás meggyorsításának alapját bizonyos mértékig Mehlisz „hurrá optimista" jelentései szolgáltatták, amelyeket a magyar csapatok felbomlásáról és erkölcsi zülléséról adott. Különösen olaj volt a tûzre az az október 28-i távirata, amelyet személyesien Sztálinnak küldött: „A frontunkkal szemben levõ 1. magyar hadsereg csapatai erkölcsileg,szétzüllöttek és a felbomlás állapotában vannak. A csapatok naponta 1000 — 1500 — 2000, sot több foglyot ejtenek. 1944. október 25-én a 18. hadsereg 2500 foglyot ejtett. Egyes helyeken teljes alegységek adták meg magukat... A front csapatai megkerülõ manõvereinek eredményeként sok magyar egység széthullott, egyes csoportok az erdõkben barangolnak, fegyverrel vagy anélkül, mások polgári ruhába öltöztek..."
Mehlisz a jelentésével feltüzelte Sztálin fantáziáját. Sztálin megkérdezte a vezérkart, milyen módon lehetne a legeredményesebben Budapestet megrohamozni, hogy minél hamarabb birtokba vegyük? Semmit sem gyanítva azt válaszoltuk, hogy a legjobb erre egy olyan hídfõt felhasználni, amelyet a Duna — Tisza közén foglalnánk el, a 2. Ukrán Front bal szárnyán. Itt nem kellett volna erõszakos átkeléshez folyamodnunk, s az ellenségnek ebben az irányban sokkal kisebb volt az ereje, mint másutt. Ezenkívül, az ide manõvereztetebt 46. hadsereg viszonylag friss erõben volt. Az áttörés után a hadsereg képes lett volna északnak fordítani az ellenség Tisza mögötti védelmét, és elõsegíteni Sumilov 7. gárdahadseregének, valamint az 1. román hadseregnek a csapását keletrõl egyenest Budapest irányában.
Sztálin, átgondolva a vezérkar elképzeléseit, felhívta Malinovszkijt, és követelte, hogy a 2. Ukrán Front haladéktalanul vegye birtokba Budapestet. Antonov, aki szépítés nélkül jelentette a helyzetet, még õ sem volt képes bebizonyítani a legfelsobb foparancsnoknak, hogy Mehlisz jelentései nem felelnek meg a valóságnak, különösen nem a Budapest térségében levõ helyzetnek.
Ezt az epizódot azért említem meg, mert katonai sajtónkban sokszor beszéltek arról, hogy 1944. október 29-én a 2. Ukrán Front csapatai kellõ elõkészítés és erõösszpontositás nélkül szálltak harcba Budapestért. Elõször Malinovszkij írt errõl, aki személyesen Sztálintól kapott parancsot, hogy rövid idõn belül, szó szerint napok alatt vegye birtokba Magyarország fõvárosát. A frontparancsnok a támadáshoz való elõkészítéshez öt napot kért, de a számára adott parancs következõképpen szólt:

„Holnap indítson támadást Budapest ellen !"
A legfelsõbb foparancsnok szóbeli utasítását mi, 1944. október 28-án 22 órakor kiadott fõhadiszállási direktívával erõsítettük meg.
A következõnap 14 órakor Slernin tábornok 46. hadserege — a 2. gárda gépesített hadtesttel volt megerõsítve— megindult elõre. Az ellenség erõs ellenállása és ellenlökései miatt — amit Tyimosenko marsall nemsokára jelentett a fõhadiszállásnak — a hadseregek napi 4 — 6 km-nél távolabbra nem voltak képesek elõrenyomulni. Ezért Malinovszkijt nem lehet hibáztatni. Ó mindent megtett a csapatok sikeres tevékenységének érdekében, gyorsan a harcok körzetébe rendelte a 3. Ukrán Fronttól átalárendelt 4. gárda,gépesített hadtestet.
A következõ négy napon a 46. hadsereg támadása bizonyos mértékig meggyorsult, mivel ütközetbe vetették Sumilov tábornok gárdistáit és az 1. román hadsereget. A front- és hadsereg-parancsnokságoknak nagyon sokat segített a fõhadiszállás képviselõje: Tyimosenko, a Szovjetunió marsallja és Vorozsejkin repülõ marsall. Szakszeruen alkalmazták,a légierõ zömét, a jelen esetben fõszerepet játszó 46. hadsereg sávjában. A repülõk csapásokat mértek az ellenség harcrendjére, s lefogták tûzeszközeit az elorenyomuló csapatok arcvonala elõtt. A vörös csillagos repülõgépek tömegesen szálltak harcba, és az ellenség nem volt képes komoly ellentevékenységet szervezni. November 3-ra Zsdanov és Szviridov tábornokok ütközetbe vetett 4., illetve 2. gárda gépesített hadteste 10 — 15 km-re közelítette meg délrõl és délkeletrõl Budapestet.
Ezzel a szovjet csapatok elonyomulása befejezõdött. A felderítés jelentette, hogy az ellenségnek sikerült kihasználni a 4. Ukrán Front Uzsgorod nyugaton és Csopnál folytatott hadmûveletének ideiglenes megállítását, s onnan három páncéloshadosztályt irányított a 46. hadsereg sávjába. Hamarosan tapasztaltuk is erõsödését. Csapataink viszonylag keskeny arcvonalon végrehajtott rohamai a Tisza mögött, határozott ellenállásba ütköztek. Csapásainkat megismételtük, de sikert nem hoztak. Mint késõbb kiderült, az ellenség védelmének ereje ezen a szakaszon megkétszerezõdött, és senki sem szavatolhatta, hogy ez nem nõhet tovább. Magyarország fõvárosának körzete nem volt elszigetelve az országtól, valamint más arcvonalszakaszoktól, és ez lehetõvé tette, hogy az ellenség erõket manõvereztessen ebbe a térségbe.
Ilyenformán a helyzet számunkra kedvezõtlenül alakult. A szovjet csapatok viszonylag keskeny támadási sávja megkönnyítette az ellenségnek a sikeres ellentevékenységet, az arcvonal alakulása pedig módot nyújtott neki, hogy bizonyos körülmények között ellenecsapást szervezzen és hajtson végre a gépesített hadtestnek messze Budapest alá elõnyomult és megnyúlt harcrendjei, valamint a 4.6,. hadsereg egységei ellen. Ez a mi rendszabályaink meghiúsításának veszélyével járt, és komoly kellemetlenséget jelentett volna csapatainknak.
A vezérkarnál megsokasodtak a gondjaink. A Tisza mögötti csapás végrehajtására a döntést személyesen a legfelsõbb fõarancsnok hozta meg, és ezért senki sem merte megváltoztatni vagy módosítani. De a helyzetet valahogyan meg kellett menteni.
A kiutat mindenekelõtt abban láttuk, hogy jelentõsen ki kell szélesíteni az arcvonalat, és növelni kell Malinovszkij csapatai támadásának aktivitását. Ha Sztálin elhatározása alapján a támadást a front bal szárnyán, foleg a 46. hadsereggel kellett továbbfejleszteni, akkor most, a ve-zérkar elképzelése szerint, az ellenségre gyakorolt nyomást meg kell erõsíteni és védelmét a front középsõ szakaszán kellene áttörni. Ily módon a vezérkar anélkül, hogy megváltoztatná a legfelsõbb fõparancsnok elhatározásának lényegét, feltételezte, hogy, széles arcvonalon az ellenségnek sokkal nehezebb szilárd védelmet létrehozni, mint keskenyen. Ezenkívül a széles arcvonalon indított támadás megnyithatja a távlatot Budapest átkarolásának lehetõsége elõtt, éspedig nem kizárólag a front bal szárnyán levõ csapatokkal (46. hadsereg) délnyugatról, amint azt korábban gondoltuk, hanem a front közepén elhelyezkedõ erokkel is, keletrol és északkeletrõl. A kettõs átkarolás ebben a helyzetben jóval hatásosabb lett volna. A nyomás erõsödése a 2. Ukrán Front támadási sávjának közepén bizonyára segíthette Petrov hadseregeit a csopi dugó leküzdésében, és kedvezõbbé tette volna a helyzetet elõrenyomulásukhoz.
Malinovszkij egyetértett a vezérkar javaslataival — hiszen egybeestek az õ elképzeléseivel —, és kijelentette, hogy a front haditanácsa támogatni fog bennünket a legfelsõbb foparancsnoknál.
November 4-én a vezérkar jelentette elképzeléseit a fõhadiszálláson. A jelentésnél hivatkoztunk a 2. Ukrán Front haditanácsának javaslatára is, amely éppen megérkezett Moszkvába.
Sztálin nem ellenkezett. Megparancsolta, adjuk ki a direktívát, és gyorsítsuk meg azokat a rendazabályokat, amelyek Budapest átkarolását hivatottak biztosítani. A direktívában arról volt szó, hogy: „... Budapest megrohamozása keskeny arcvonalon két gépesített hadtesttel és jelentéktelen gyalogos erõkkel megalapozatlan veszteségekhez vezethet, és az ebben az irányban tevékenykedõ erõkre az ellenség északkeleti irányból szárnycsapást mérhet."
Mivel a frontparancsnokság az 53. és 27. hadsereg, valamint Plijev és Gorskov lovas-gépesített csoportjainak támadását csak november 10-re tervezte, a fohadiszállás megparancsolta: „A front jobb szárnyaval (7. gárda-, 53., 27. és 40. hadsereg) rövid ido ala~tt keljen át a Tisza nyugati partjára,,széles arcvonalon bontakoztassa ki a támadást, s a front jobb szárnyának északról és északkeletrõl mért csapásával — együttmuködve a bal szárnyon levo erok (46. hadsereg, a 2. és 4. gárda gépesített hadtest)
délrõl mért csapásával — verje,szét az ellenség budapesti csoportositását."

Plijev lovas-gépesített csoportja parancsot kapott, hogy legkésõbb november 7-én Szolnok térségébõl mérjen csapást északi irányban, verje szét az ellenség Tisza-parti védelmét, és keljen át a front jobb szárnyával a folyón. Jóllehet Plijevnek nem volt gyalogsága, Sztálin ezt a feladatot mégis az õ csoportjának adta, mert más tartalék nem volt kéznél.
Budapest körül ismét kiújultak az elkeseredett harcok. A csapatok hõsiesen támadtak, de nem voltak képesek huzamosabb idõre döntõ sikereket aratni. Ez nemcsak az ellenség erõs védelmével volt magyarázható, hanem azzal is, hogy egyes seregtestparancsnokok a romániai hadmûveletek eredményeitõl — mondhatni — elkapatták magukat. A fõhadiszállás képviselõje, Tyimosenko marsall, aki állandóan a csapatoknál tartózkodott, 1944. november 24-én azt jelentette a fõhadiszállásnak:
„A 2. Ukrán Frontnak — amely többek között az egyik erõs front — hatalmas erõi vannak. Képes a,szemben levõ ellenséget megsemmisíteni, mégis az utóbbi idoben nem ér el sikereket. Az okokat a következokben látom:
1. A viszonylagos erõfölény birtokában a front parancsnoksága arra törekszik, hogy három irányban (Miskolc, Eger, Hatvan) verje szét az ellenség csoportosítását.
2. A mindhárom irányban egyszerre történõ támadásra való törekvés az erõk szétforgácsolásához vezet, és kizárja a szükséges erõfölény létrehozását. Például, a front fõcsoportosítása (27., 53. és 7. gárdahadsereg), amelynek állománya 24 lövészhadosztály, három gépesített és harckocsi-hadtest, továbbá két lovashadtest,, a következõképpen van elosztva :
a) a miskolci irányban a 27. hadsereg, állomanyában
nyolc lövészhadosztály 50 km-es arcvonalaszakaszon ;
b) az egri irányban az 53. hadsereg, állományában hé%
lövészhadosztály 45 km-es arcvonalszakaszon;
c) a hatvani irányban a 7. gárdahadhseireg, állományában
kilenc lövészhadosztály 55 km-es arcvonalszakaszon.
Ugyancsak ebben az irányban tevékenykedik három gépe-4 sített és harckocsihadtest, valamint két lovashadtest.
Ily módon a lövészhadosztályok hadseregenként és irányonként egyenloen vannak elosztva : jelentéktelen fölénye csak a 7. gárdahadseregnek van, mivel az õ sávjában tevékenykedik Plijev csoportja, nemkülönben a 2. és a 4. gépesített hadtest. De amiként Plijev, úgy,a gépesített hadtestek is kimerültek, és így jelentõs erofölényt Sumilov szakaszán sem biztosítanak ezek az erõk. Amellett ezek a gyorscsoportok, szervezett védelem áttörése esetén, elszigetelve tevékenykednek, megfelelõ mennyiségû tüzérségi tûztámogatás és a gyalogsággal való együttmûködés nélkül.
3. A magasabbegység-piarancsnokokat és törzseket elkapatták a Romániában és Erdélyben elért harci sikerek, és nem szervezik meg úgy a fegyvernemek közötti együttmûködést, ahogy kell.
A jelentettek alapján a 2. Ukrán Front paranosnokságától az alábbiakat tartanám célszerûnek megkövetelni:
1. Vizsgálja felül a korábban meghozott elhatározását, s olyan csoportosítást hozzon létre, amely két irányban abszolút fölényben van az ellenséggel szemben:
a) a hatvan — balassagyarmati irányban, amelyet tekintsen fõiránynak;
b) a miskolci irányban pedig, mint kisegítõ irányban..."
A fõhadiszállás egyetértett képviselõjének vélemenyével, és november 26-,án utasította a frontparancsnokot, hogy a fõirányban döntõ erõfölényt alakítson ki, ide összpontosítsa az áttörõ tüzérhadosztályokat és a harckocsi magasabbegységeket. A front fõcsapásának iránya a Budapestet északról megkerülõ 7. gárdhahadsereg támadási sávjában volt. '' A fõhadiszállás megparancsolta :
„l. Az önök által elérendõ siker biztosítása védett Sumilov 7. gárdahadseregének támadási, szakaszára legalább két áttörõ tüzérhadosztályt összpontosítson.
-'2. Sumilov szakaszán a támadásba vonja be Kravesenko 6. gárda-harckocsihadseregét. A 46. hadsereg megerõsítésére a 7. gárdahadseregtõl ne két, hanem csak egy gépesített hadtestet irányítson át.

3. Plijev csoportját, a 6. gárda-harckocsihadsereg után, a támadás sikerének kifejlesztésére alkalmazza.
4. Tömörítse a 7..gárdahadsereg gyalogsági harcrendjét, s e célból délnyugatra szélesítse ki az 53. hadsereg támadási sávját..."


A támadás megkezdését legkésõbb 1944. december 2 — 3-ára parancsolták.
Ezúttal a 2. Ukrán Frontnak a Budapest körüli hadmuveletét,,a parancs, szerint, Tolbuhin 3. Ukrán Frontjával együttmuködve közösen kellett végrehajtania. A 3. Ukrán Front csapatai októberben befejezték felszabadító küldetésüket Jugoszláviában, és most lehetoség nyílt magyarországi alkalmazásukra. A vezérkar november elején azzal számolt, hogy e front csapatait felhasználja az ellenség szétverésére Nyugat-Magyarországon, majd a továbbiakban együtt támad Malinovszkij csapataival a bécsi irányban.
Az októberi ünnepek idején néhány frontparancsnok, közöttük Tolbuhin is, Moszkvába érkezett. Mint mindig, mielõtt a frontparancsnok jelentette volna a helyzetet és a csapatok alkalmazására vonatkozó javaslatait a fõhadiszállásnak, elõtte a vezérkarnál megvitatták a kérdéseket. Szó esett a szovjet csapatok tevékenységének elgondolásáról Budapest körzetében, a front Magyarokra történõ átcsoportosításáról, további feladatairól. Vaszílevszkij, Antonov és a vezérkar hadmûveleti csoportfõnöksége úgy vélte, hogy a Budapest térségében levõ ellenséget két front erõivel kell bekeríteni, majd megsemmisíteni. Tolbuhin marsall szilárdan támogatta a vezérkart. Egyetértett velünk a fõhadiszállás is. Fjodor Ivanovics azonban azt kérte, hogy ne kapjon még direktívát„mert elõször a helyszínen szeretne ismerkedni a helyzettel".
Tolbuhin frontjának sávjában örömkeltõ hírek voltak. November 7 — 9-én a Sarohin altábornagy parancsnoksága alatt levõ 57. hadsereg Batina és Apatin térségében szükségeszközökkel átkelt a Dunán. A keletkezett hídfõket gyorsan kiszélesítették, és kéthetes harc után egyesítették. Ebben a hídfoben, az 57. hadseregtõl jobbra, Galanyin tábornok 4. gárdahadserege kapaszkodott meg. Ily módon a 3. Ukrán Front „megcélozta". a Dunántúlt.

Az említett eseményekrõl lásd: Térképek kapcsoló