Kun Imre Kun Imre visszaemlékezése: 1944 március-1945. január (Kun Imre élete)

ugrás 1944 novemberéhez

Budapest, 1946. január 18..

Ma egy éve l945 Január 18.-án reggel 9 óra után a Révay utca 18 - as számú házban éppen reggeli utáni vízhordásomat akartam megkezdeni, amikor Ádám bácsi, aki 9-lo-ig volt kapuinspekciós, izgatottan rohan az óvóhelynek kinevezett szénpincébe és lihegve mondja "Itt vannak oroszok".  Olyan hirtelen jött, hogy nem is tudatunk örülni, amikor házgondnok figyelmeztetett, hogy mivel lehet, hogy csak egy utca vagy szakasz van orosz megszállás alatt, tartózkodjunk az örömkitöréstől.. Nem telt bele 10 perc, amikor az elsők között voltam, akik az utcára kimentek. A Révay utca elég üres, szembe két fiatalember piros szalaggal fut. Amott két orosz katonát látok, éppen felém tartanak és szaladnak a pincébe - kérdeznek nincs-e német katona. A villany1ámpámmal világítva lementem előre, majd, amikor kivette a kezemből követtem a lépcsőn, míg visszaadta. - Kiléptem az utcára, először is kenyeret akartam szerezni a gyerekeknek a Honvéd utcában lévő péktől.

Nagy sor állt, én is közéjük álltam, csaknem életveszélyes tolongás, féltünk, hogy elfogy a kenyér. Mindenkinek jegy nélkül is adtak. Két fiatal orosz is bemegy "Klebáért" természetesen előnyben részesülnek. Kijövet odaadják a kenyeret egy szegény asszonynak, aki két lányával állt ott. Egy órai állás után 1 kiló kenyeret tudtam szétosztani a pincébe velünk lévő nyolc kisgyerek között. Később Klári is sorba állt, de eredménytelenül, addigra elfogyott a kenyér. Meglátogattam az Arany János utcában fivéremet, majd a Sándor utcában anyósomat, a Vilmos császár úton nagy orosz tömegek vonulnak a Duna part felé, a a Hitelbank épületekben lévő svéd követséghez küldenek orosz táblákért. Ott még lövöldözés folyik égnek a házak körös- körül. Nehezen enged be a portás- Amikor kijövök egy orosz páncélos kocsi áll meg, leszáll egy orosz tiszt és géppuskával az épületbe terel. Hiába mondom a " svedszka legatia "szót. Tovább állok. A Váci utca felé tartok, hogy a "Koncert" irodát és üzletet, ahonnan nyilas időkben kidobattam megnézzem. Egyik tisztviselőnőm Jolán jön fel az óvóhelyről, ahol laknak boldogan csókoljuk meg egymást és nézzük végig a helyiségeket. Még minden rendben van, nem úgy, ahogy én hagytam, de ahogy utódom azt saját embereit odaköltöztetve, az enyéimet kitéve. Óriási gödrökön, halmokon, romokon keresztül jutottam ide, hosszú ideig tart míg hazaérek és referálok a látottakról. Másnap meglátogatom azt a helyet, ahol sokáig menedéket találtam a Jezsuiták Horánszky utcai rendházában, amelyet meglehetősen összetörve romokban találtam. Nem is tudtam bejutni, hiába kopogtam, nem hallották. Csak pár nap múlva tudtam a jó Raílé és Várady pátereknek megköszönni az aranyos vendégszeretetet jóságot, védelmet és... életet, amit nekem nyújtottak. És most egy évi távlatból megkísérlem visszaállítani életem történetét 1944. március 19 -től kezdve a mai napig.

Német katonai alakulatok Budapest utcáin 1944 . március. Illusztráció (Magyarok a Kárpát-medencében 292.o.) 1944. március 19. vasárnapra esett. Egypár nappal ezelőtt az üzletünkbe jövök egypáran megemlítették, hogy a németek felvonultak az országhatáron és bejönni készülnek. Nem tudtam elhinni, és a többi optimista is lehetetlennek tartotta, hisz szövetségeseink a németek. Megjegyzem ettől csak mi zsidók rettegtünk, akik már sajnos autentikus helyekről hallottuk, hogy mi történt Bécsben, Prágában, Pozsonyban, Zágrábban a megszállás alatt a zsidókkal. Én is azok közzé tartoztam, akik nehezen hitték el azokat a rémségeket, amelyeket a deportálásról „szem és fültanúk" meséltek. Vasánap reggel 9 órakor felhív egy ismerősöm a Pasaréti útról és azt kérdi igaz-e az, hogy megtörtént az, amiről pénteken beszéltünk. Azt mondtam, ellenkezőleg, csacsiság az egész oly annyira, hogy a gyerekemmel megyek ma matinéra. Annyira nem gondoltam a hír valódiságával, hogy a Zeneakadémiában lévő Böszörményi matinéra, amely matinébérlet sorozatban volt behirdetve Mozart műsorral - Elvittem Annabellát / / és két barátnőjét is. Kevesen voltak, nem volt a pénztárnál sem forgalom. Az első szám közben a teremszolga halkan bejön hozzám az első sorba fülembe súgja jöjjek ki a feleségem nagyon sürgős ügyben telefonhoz, kér. Nem fordult elő 25 éves rendezői praxisomban, hogy hangversenyen számok közt hívjanak ki, és én ki is menjek megzavarva az előadót. Akkor megtettem. A telefonnál síri hang, Klárié, bejöttek a németek gyertek azonnal haza, Mire a terembe visszaértem éppen vége volt az első számnak és a II. számnak a hosszú Mozart fantáziába készült belefogni Böszörményi. Intettem a gyerekeknek, akik nehezen értették meg, hogy el kell távozniok a Zeneakadémiáról és csak akkor tudtam összeszedni őket, amikor a művész megkezdte a számot. Hallottam a hátrábbi sorokban valaki azt mondja "Biztosan légiveszély van" .

Az utcán nem lehetett semmit sem látni. Villamoson értünk haza, csak a Széll Kálmán téren láttam alacsonyan repülő német gépeket. Hazaérve az egész családot a legnagyobb izgalomban találtam, csomagoltak izgatottan terveztek, utazni készült Rózsi és Jani és várták a beleegyezésemet. Én igyekeztem megnyugtatni őket, és kijelentettem, mi a gyerekekkel nem mozdulunk innen el, mivel ha itt vannak a németek, úgy a vidéken ugyanaz a helyzet. Ebbe maradtunk. Délután ezüstjeinket és bélyeggyűjteményem egy részét Magdihoz vittem át Klárival. Mielőtt a villába bementünk, alaposan körülnéztünk, mert mindenki gyanús volt, aki élt és mozgott. Olyan nehéz volt a bőrönd, amelyben ezüstjeinket vittem, hogy percekig beszélni sem tudtam, amikor már cipelték a németek az embereket.

 Emlékszem Erdei igazgatót is vitték a szomszédból, majd a rabomobil a Spáth (fűszeres) előtt állt meg. Minden ilyen izgalom visszakerült egyik a másiknak adta a hírt. Azután bejártam a Koncertbe. Igazoltatások voltak, mind nehezebb volt az utcán járni, az irodában pedig a tisztviselőktől félt az ember. Szentléleki Laci rendőrkapitány barátomat felkerestem. Épp egy ügyész volt nála. Bemutatott és azt mondta nyugodtan beszélhetek. Elmondtam, hogy érdeklődni akarok arról, hogy mi lesz a sorsuk, és mit lehetne csinálni a családdal, hogy lehetne védekezni a német erőszakosság ellen. Azt kérdeztem, le tudnál-e tartóztatni, megelőzni az esetleges német elhurcolást. Majd gondolkodom róla – mondta – De ne hidd, hogy itt lesz valami komoly dolog – az a sárga csillag sem lesz olyan, mint gondoljátok, nálunk Magyarországon nem csinálnak ilyet. Ezt alig egy nappal azelőtt mondta, hogy kijött a sárga csillag rendelet. Amikor felvarrtuk és először mentem vele az utcára, kivált a villamos pótkocsira, azt hittem ennél nagyobb szerencsétlenség nem érhet. A jóérzésű közönség sajnálkozva nézett rám, sőt igyekezett nem észrevenni a megkülönböztető jelzést. Alig mult el a sárga csillag premierje jött a többi, de mindezt ki lehetett volna bírni, amikor április 6-án megjött annak a híre, hogy a Pasaréti út bizonyos utcáiból /100 m-re Hain Péter lakásától/ minden zsidónak el kell költözni. Ez a hír már olyan volt, amely megbolygatta lelki egyensúlyunkat. Különösen Klári olyan kétségbeeséssel fogadta, sokszor panaszkodva, de később inkább rezignáltan, hogy ez már a „vég kezdete”. Még szomorúbb volt a két gyerek viselkedése. Amikor a rendőr megjelent a házban és a hitközség két tisztviselője kíséretében kikézbesítette a költözést előíró végzést szinte (megkönnyebbültem.)

 Előtte izgalmamban Szántó Lacival kártyáztunk. (Nálam a legnagyobb izgalmakat mindig valami eltereléssel vezettem le.) Amikor a románok Budapestre jöttek a mi Irányi utca 21. lakásunkba hatoltak be először a román katonák kommunistákat keresve (házmesterünk vezetése mellett), amikor hallottam a román fel és lejövetelését és a házban azt mondták, hogy a zsidókat szedik össze, én művészettörténetet olvastam. Így sezlonon fekve talált izgatottan jövő bátyám, aki amikor a kapukat újra megnyitották rohant fel a lakásba, rám kiáltott: „Meg vagy őrülve, a házban a lakókat összeszedik és te művészettörténetet olvasol.” – Ez alkalommal tehát kártyáztunk, kanasztáztunk Lacival, hogy eltöltsük az időt, míg a végzet ideér hozzánk. Beszélgetni nem tudtunk, miről is beszélgettünk volna, hát kártyáztunk.

 Ahogy a végzést megkaptuk, megcsináltuk a haditervet. A gyerekeket kiadjuk Hegyiékhez, Klári rögtön át is vitte őket, megígérte Bödikének, hogy születésnapjára (április 8. helyesen 9.) átmegyünk Hegyiékhez. Csütörtök volt ekkor és szombat estig kellett minden bútorral elköltözni. Egész éjjel csomagoltunk, és másnap is. Ági a ház körül járkált és könnyezve nézte a szobája ablakát. Éppen a földszinten Vajkéktól telefonáltam, amikor megláttam. Kimentem és behívtam. Felmentem a már üresedő lakásba, már csak a gyerekszoba és a mi szobánkban két ágy maradt a helyén. Sírva mondta Ági: tudod apu olyan szomorú az, otthagyni a helyet, ahol kiskoromat töltöttem.” Szombaton jött a bútorszállító kocsi egész délelőtt hordtuk le a kisebb szállítási tárgyakat, olyan volt, mint temetési kocsi. Én kísértem és vártam a kocsit az Eötvös utcában, kiraktam és beraktam a bútorokat új tartózkodási helyére, felmosattam a szobákat és így vártuk vasárnap Klárit, hogy a végleges simítást illetve átrakást eszközölje új tartózkodási helyünkön. Csak két nappal később, amikor a végleges rend helyreállt, hoztuk oda a gyerekeket, akiket a régire emlékeztető terítéssel és ebéddel vártunk. Nehéz volt a megszokás az új környezetbe. Két udvari szobában zsúfolódtunk , hatalmas bútoraink árnyékában és bizony nem sok hely maradt arra, hogy rajtunk kívül még valaki elférjen a szobában. A gyerekeknek hiányzott a levegő a szabadság, a játék,- mindig együtt, egy szobában voltunk velük. Mindent hallottak, mindent láttak, s miden rossz hírt appercipiáltak és emellett nem volt egy hely, ahol kettőt úgy léphettek volna, hogy valakibe bele ne ütközzenek. A folyosón ugrándozni nem lehetett, udvara nem volt a háznak, az utcára kimenni lehetetlen volt, így mindig beszorultak a szobába és bizony elég búbánatosak voltak az első időben. Ági új barátnőre tett szert, akik érettebbek és komolyabbak voltak, mint eddigi barátnői és jobban megértették azt, hogy mi történt velük és azt is, hogy mi van készülőben. Bödi csak félt ösztönösen mindentől és folyton kérdezett – Ugye nem visznek el bennünket, és ha valamelyikünk pár perccel később érkezett a szokottnál, kétségbeesve járkált fel-alá. És mindez tavasszal történt, amikor a nap kezdett sütni – de nem nekünk –amikor a fák zöldellni kezdtek, a virágok illatozni, de mi nem láttuk a színüket, nem éreztük az illatukat. Április vége volt és jött a május – mindennap rosszabb hírek és közlemények az újságban. Először megfosztottak a legkisebb szabadságtól, aztán a pár óra bevásárlási időben összeszedték az utcán járók egy részét, nem tudott az ember még lélegzeni sem anélkül, hogy ne kellett volna félnie. A csillagos ház lakói még jobban resonáltak a rossz hírekre, mindent továbbadtak kritika nélkül, amit hallottak, e mellett a Hitközségtől (fivérem útján) minden valódi hír is a fülünkbe jutott. Hiába hallottuk ezt, vagy azt, nem lehetett segíteni magunkon. Májusban megkezdődött a vidéki gettók megszervezése, majd Budapesten az összeköltöztetés, június elsején, pünkösd napján S.A. bácsinál voltam, amikor Laci üzenettel jött fivéremtől (mindenütt keresett már) hogy Bajáról deportálták a zsidókat. Még este felhívtam Granay (?) dr-t, aki sajnos megerősítette a hírt, hogy anyát és Bélát elvitték a többiekkel. Amikor összeköltöztették őket és Anyának el kellett hagyni a Haynald utcai házunkat, ahol házassága óta élt, ahol mind a négyen születtünk, ahol minden bútordarabot, minden kézimunkát ő hozott össze, mennyi fáradtsággal és szeretettel, anya még egyre-másra írta a levelet, hogy tulajdonképpen milyen jó dolga van, mert nagy lakásból kis lakásba költözött.- Mint az ismerősöktől hallottam a szíve majd megszakadt és ameddig lehetett minden percében átszaladt, még egy darabot elhozni, hogy is lehet kiválogatni azt amit legjobban szeret valaki azokból a sok …és bútordarabokból, amelyek úgy odanőttek arra, a helyre, amelyen voltak, hogy szinte elmozdítani sem lehetett. De jó, hogy Apa ezt nem érte meg. Mi pedig küldtünk csomagot, írtunk leveleket és egyszer, június 3-4 táján visszajött először a csomag, amelyet még májusban küldtünk, majd a levelezőlapok, mind átírva azzal, hogy a címzett Pestre költözött.- Olvasták ugye már olyan leveleken ezt a szót, akik külföldre utaztak kéjutazásra, nyaralásra, vagy nászútra, mindig oly kellemes érzést keltett ez a vignyetta –most azt jelentette –és ezt Klárival együtt éreztük,- hogy elment, elköltözött, eltávozott tőlünk örökre…meghalt. Ez sokkal jobban figyelmeztetett arra. ami történt velünk, mint minden, amit elképzeltünk róla. Mindig arról beszéltünk a gyerekekkel együtt, hogy az nem lehet, hogy ilyen jóságos 80 éves anyut, aki mindig mindenkivel csak jót tett, akinél jobb, önzetlenebb bátrabb és nemesebb szívű asszony kevés élt a földön – csak úgy egyszerűen elvigyenek, vagy amint ekkor már suttogni kezdték elégessenek, vagy elgázosítsanak. Az útról is kaptunk hírt egy bajai ismerőstől egy levelezőlapot (nem hozzánk érkezett) és az volt benne, hogy bizakodással néznek a jövő elé. Most már tudjuk a valóságot. 80-an egy fülkébe, Béla is anyával együtt van, és az úton megőrült, anya pedig nyugodtan és a fülkében a leghiggadtabban tette meg a halálvonaton utolsó útját. nem sokkal később a hitközséghez került azon két szlovák zsidó naplója, akik magukról. Auschwitzról az első pontos jelentést küldték, nevekkel , dokumentumokkal, számadatokkal a „Vernichtungslager”-ről. Ez a jegyzőkönyv került ki elsőnek Svájcba, Svédországba és Angliába és ezekből értesült először a világ a nácik rettenetes bestialitásáról és állati kegyetlenkedéseiről.- Amikor az Eötvös utcai lakásban egy – két legintimebb ismerősünknek ezt felolvastam, lévén egészen titkos a jelentés, mert isten ments, hogy a németek kezébe került volna, hisz az összes Lagerführerek nevei is szerepeltek benne ( a szégyentől, a fájdalomtól piros arccal … nem tudtunk egymásra nézni még kevésbé beszélni egymással. Június elején közérdekű munkaszolgálati sorozásra hívtak be. Aki beteget jelentett felülvizsgálatra mehetett…rágondoltam arra, hogy anya és Béla milyen körülmények között van és nem jelentkezetem felülvizsgálatra. Bolgár kertészetbe kerültem, a Csepeli szabad kikötőben.- Reggel 5 órakor felkelés, 6 órakor elindulás a nyugatitól a Boráros térig, innen gyalog a hídon át kb. 2-3 km-t, úgy, hogy 8 órára értünk a munkahelyre, ahol igen kemény és nehéz munka várt ránk –kapálás, gyomlálás, paradicsom kötés, folytonos hajlongás és az irodákhoz szokott embereknek többszörösen nehéz és fárasztó munka. dacára, hogy sohasem voltam munkaszolgálatos, elég jól bírtam a munkát, rendesen dolgoztam és halálos fáradtan értem este haza, néha csuromvizesen elázva, néha sárosan, de mindig piszkosan és magamat elhagyva. Csak megfürödtem otthon, megvacsoráztam és máris az ágyban voltam. Szombaton már két órakor elengedett a bolgárunk ugy hogy két ízben a Koncertet is meglátogathattam. két előnye volt a munkaszolgálatnak, ami nagyon megkönnyítette a nagyon nehéz munkát, az egyik, hogy legtöbbször gyönyörű napon dolgoztunk úszónadrágra vetkőzve, a másik pedig, hogy főzeléket vihettünk haza. persze pénzért, de viszont a munkánkért fizetést bolgárunk azzal a kiáltással, hogy munkájuk semmit sem ér, nem fizetett. Június végén egyik nap elterjedt, hogy a munkaszolgálatosoknak munkahelyükön kell aludniuk és hogy német foglyoknak tekintik őket. Ekkor beszüntettük a kimenetelt, mert megtudtuk, hogy Csepelen már csendőrök vannak és szedik össze a zsidókat. Egyik bajtársam, aki nem bírta a bizonytalanságot és ki akart menni a munkahelyre, csendőrgyűrűtől körülvéve csak munkaszolgálatos bajtársainak köszönhette, hogy egy parasztkocsi alján a kordonból bekerülhetett. Június 30-án elbocsátottak a Koncertnél 22 éve viselt állásomból. Úgy összenőtt velem ez a hivatal, én adtam a nevét, én rendeztem be, én akasztottam a képeit, végül én alapítottam és most ott kellett hagynom, csaknem az enyészetnek, de mindenesetre a bizonytalanságnak, a jövőtlenségnek. Régi tisztviselőimből, akik nagy része hiányzott, ott maradt István és Péterfi Mária, de bizony nekik sem volt olyan gyöngy életük, mint azelőtt volt, újak vették át az uralmat és a régieket, amennyire lehetett kiszekírozták. Ketten ott is hagyták a Koncertet. Júliusban már pontos napokat emlegettek a deportálásunkra. Annyira, hogy és már megkértem Gatont keressen meg bennünket, ha elvisznek és okvetlenül hozzon hamis papírt utánunk. Borzalmas volt a helyzetünk. A bizonytalanság, a naponként, sőt óránként jövő rossz hírek, ráfeküdtek mindnyájunk lelkére, a gyerekek még jobban érezték ezt a nyomottságot, nem találták a helyüket.

Ebben a reménytelen helyzetben hiába töprengtem, hogy mit kell tennem. Nem láttam kiutat, de a sokak által választott öngyilkosság gondolatával nem akartam foglalkozni. Egy ízben fivéremmel beszélgettünk arról, hogy a gyerekeket el kellene távolítani otthonról, valami menhelyre és ő azt mondta, hogy Rosenthal tanár megígérte, hogy ez irányban lépéseket tesz Langlet professzornál a svéd vöröskereszt vezetőjénél. „Langlet” kiáltottam fel, hisz nekem nagyon jó ismerősöm. Boldogan ismételgettem a nevet,- egy fűszál, amibe rövid ideig kapaszkodhattam. Alig, hogy hazajöttem lementem Arányiékhoz, akiknek volt még telefonjuk és felhívtam Langlet lakását. A férjével szeretnék beszélni, közölte, hogy másnap, szombaton ˝ 3-kor fogad. Régóta nem voltam izgatottabb, mint az éjjel. Éppen este jött annak híre, hogy a svájci követ Jaross belügyminiszternél volt és megkérdezte, hogy mi igaz a pesti zsidók deportálása ügyében, mire Jaross azt a kitérő választ adta, „a pesti zsidók deportálása nem merült fel, csak mint a vidéki zsidókat is elviszik munkaszolgálatra őket.

Langlet még ebédnél volt, amikor beléptem hozzájuk. Pár perc múlva egymással szemben ültünk és kérdezte, hogy mi járatban vagyok.Elmondtam neki, hogy mit hallottam a deportálásról és megkértem, hogy segítsen a gyerekeimen. Erre a következőt mondta: "Igen, igaz ez a beszélgetés, de Jaross már nem belügyminiszter, hanem B... lesz az."Azután azt mondta: "mióta ismerjük mi egymást, ugye már 8 éve - Imre odaadom pertura a kezemet. Szervusz, most pedig figyelj ide. Először a két gyereket elhelyezem egy otthonba, azután a család kap Vöröskeresztes Schutzbriefet, ez tudod egy olyan útlevél féle, amelyen nagy pecsét van és valamit használ, azután írunk egy kérvényt a követséghez és megszerezzük a svéd Schutzpasst a részetekre. Azután én tégedet magamhoz veszlek. "Ist es so gut"imre?-kérdezte. De én nem tudtam válaszolni a meghatódottságtól, úgy folytak a könnyeim és csak a kezét szorítottam meg.Már rohantam is a fivéremhez, hogy közöljem vele a történteket, és onnan hazatelefonáljak. Utcáról telefonálni nem szabadott- sokat letartóztattak ezért - viszont 4 óráig szabadott csak kint lenni.

Egy Schutz-pass. Illusztráció Éppen, hogy hazaértem 4 órára és mikor elmondtam Kárinak a történteket boldogan sírtunk együtt, örömkönnyeket hullatva, hogy mégis jó az isten, van valami amibe kapaszkodhatunk, van reménysugár. És engemet boldoggá tett az a tudat, hogy ebben a rettentő rossz világban, volt egy ember, aki szeretettel közeledett felém, aki embernek vett, aki reménységet élesztett-ez volt Langlet professzor. Ha semmit sem tett volna az érdekemben, akkor sem felejteném el soha, de tényleg hozzásegített a svéd Schutzpass megszerzéséhez és a véd vöröskereszt alkalmazottai közé felvett, amikor már megkaptam a Schutzpasst. A névjegyével elmentem a svéd konzulhoz. A követség kertjének kerítése előtt százan és százan kétségbeesetten tolonganak, hogy bejussanak. Semmi remény. Ha valaki kijött, mindenki a kerítéshez tolongott, kapaszkodott, mint az állatok ketrecében. Káldor Miklós barátommal voltam ott. Ha ő nincs ott, akkor már el is távoztam volna. Ő azonban megszólított egy hölgyet a kerítés közelében, akiről kiderült, hogy nekem is ismerősöm. Neki adtam át a névjegyemet és 5 percen belül a nevemet szólították és bekerültem a követség épületébe. Ott már találtam ismerőöket - mindenki sietett, legfeljebb egy pillanatra méltatott figyelemre. Álltam bent és vártam Forgács urat, aki mint az Orion tisztviselője, jól ismerte a Koncertet és engem is. Amikor végre bekerültem és irataimat elővettem, azt mondta -sajnos már késő, lezártuk a Schutzpass kiadását. Amikor látta rettentő elsápadásomat, azt mondta, csak abban az esetben lehet megszerezni, ha rokonság vagy üzleti összeköttetéssel rendelkezem. Megmutattam levelezésünket, szerződéseimet ( a Svéd Királyi Énekkart, és a svéd tenoristát...) is én hoztam Pestre. Ezeket átnézve azt mondta ez más, így rendben lesz a kívánságom. K.b. két hét múlva fivére, aki közben Wallenberggel megismerkedett (és vele közvetlenül érintkezett) augusztus 16-án kihozta az egész család védőlevelét, amelyet most már csak a KEOK -kal kellett láttamoztatni, ezt is pár nap múlva elintézte, úgy hogy egyik délben a hitközségből már csillag nélkül jöttem haza. Augusztusban a hitközségen dolgoztam a fivérem osztályán (a lakáshivatalban).Az egész Eötvös utcai házban nagy szenzációt keltett, hogy valaki csillagtalanul jön be, mindenki gratulált. Tudom sokan szívből örültek, de azt is tudom, hogy sokaknak fájt, hogy miért éppen mi. Még aznap este Klárival együtt csillagtalanul elmentünk a szomszédos főpostára, hogy a ház egyik lakójának sürgönyét feladjuk. Nem is tudom megmondani, milyen érzés volt a csaknem néptelen Eötvös utcából kimenni a Körútra szabad emberként, -biztosan ilye érezése van a fogházból kiszabadulóknak az első órában. Olyan félve és mégis örömmel néztünk széjjel, de pár perc után siettünk vissza, nézve, hogy mikor szólít le valaki (a ház lakói az ablakból nézték sétánkat). Másnap, vasárnap anyósommal és a két gyerekkel ebédelni indultunk a szabad világba. (...) tértünk be, de soha ennél rosszabbul nem ettünk. Nem volt sem kiszolgálás sem rendes ennivaló úgy, hogy ez volt az első és utolsó ilyen irányú kirándulásunk, viszont a gyerekeket anyósom kárpótolta egy nagy adag fagylalt erejéig. Pár nap múlva már megszokott lett a szabad ki-be járásunk. Én a svéd vöröskereszt Rezeda utcai irodájába kerültem (amely egy orvostanár gyönyörű villájában állította fel rezidenciáját). Egészen előkelő nemzetközi társaság volt ott együtt. A főnököm gr. Toldy, helyettese Dickermann angol, volt még egy holland, egy lengyel, egy cseh, egy osztrák, sőt egy olasz nemzetiségű is.

Dolgunk a deportáltak felkutatása iránti kérvények regisztrálása és betűrendbe szedése volt. Csak nagy néha sikerült abban az időben fix választ kapni valakinek a holléte iránt. Erre csak az egy mód volt alkalmas, hogy a svéd vöröskereszt tagjai fejben megjegyezetek egy-egy listát (főleg a Bécs környéki deportáltakról) és a 10-20 ezer érdeklődő közül 10-20 nem egész biztos választ tudtunk adni. Szeptember elején a Rezeda utcából a Pasaréti úti Széchényi villába költöztünk. Micsoda öröm volt számomra amikor a régi környéket a Pasaréti utat megpillantottam. Alig hogy elhelyezkedtünk az új helyen, máris légiriadó volt. Én éltem Toldy gróf engedélyével, hogy ki-ki mehet ahova akar légiriadó alatt, mert még nem volt elég hely a pincében - én a Küküllő u. 12-i lakásunkba szaladtam át. Micsoda boldogság volt újra abban a házban lenni, amelyben laktunk, még ha repülőgépek is zúgtak a fejem felett és bombák estek is. Az óvóhelyen együtt voltak a ház női lakói (a férfiak munkában), akik elég kedvesen fogadtak és érdeklődtek sorsunk iránt. A pasaréti szereplés nem sokáig tartott, kb. 8-10 nap után a németek rájöttek, hogy itt olyan munka folyik, amelyik nem konveniál nekik. Többször megfenyegették az intézményt, mert sárga csillagosokat láttak a kapu előtt, úgyhogy Toldy gróf felkérte a zsidó tisztviselőket, hogy ne jöjjenek be, vagy legalábbis nem kell bejönniük. Látva itt helyzetem tarthatatlanságát bementem a nemrégiben alakult Sándor utcai hivatalba és ott kértem magamnak munkát. Kóla Margit örömmel fogadott, éppen szükség volt valakire, aki rendet teremt a válaszlevelek dzsungelében. Én nagy ambícióval vállaltam el ezt a posztot, először is feldolgoztam a már régóta ott poshadozó kérvényeket, kiválasztottam a sürgőseket és legnagyobb részüket feldolgoztam majd kiadtuk őket. Így igen sok olyan ember jutott védőlevélhez, akik már 3-4-szer is kértek és még nem kaptak. Meggyorsítottam a kérvény cenzúrát Langlet-nével és a feldolgozást is. Azután megszerveztem a "szociális segítési keret"-et, sok ezer pengőt osztottam szét, elsősorban szegényebb tisztviselők közt, másrészt egy-egy másik rászoruló kérvényezőnek is. Ott dolgoztam október 15-ig, a nyilas uralom bekövetkeztéig, 16-án azonban a svéd vöröskereszt intézmény csukva volt. Elterjedt a híre, hogy az Eszterházi utcai központban a nyilasok betörtek és a Schutzbriefeket elvitték, a hír igaznak bizonyult. Senki sem merészelt a Sándor utcai hivatalba menni. 16-án délelőtt felmentem és aktatáskámba tettem az összes fényképeket, kész lapokat, pénzt, pecsétet, szárazbélyegzőt, és kivittem az egészet a Sacré Coerben székelő hivatalba.

Nyilas karszalagos honvédek vonulnak a Várba Október 15. délelőtt vad hírek. A Váci utcában lövöldözés, német katonák. Délben a kormányzó szózata. Nem tudtam kiigazodni, nem tudtam örülni, valahogy nyomottabb voltam, mint máskor. Délután beigazolódott, hogy aggodalmam jogos volt. Este nyilas himnusz- Szálasi kormány. Akkor a Rákóczi út 1. alatt laktunk. Szegény Faragó Gyuri garzonlakásában. Ki kell térnem rá, hogy jutottam ehhez a lakáshoz. Augusztus végén, amikor a svéd védőlevelet megkaptuk, kiköltöztünk az Eötvös utcából. Akkor is, most is az áldott Basilides Mária volt segítségünkre a lakás keresésében. Ő ajánlott be bennünket a FÉBE-otthonba, ahol egy barátságos kerti szobában laktunk, nyugodtan lehet mondani az akkori körülmények között boldogan. 4 hét után el kellett mennünk, mert lejárt a kiköltözködésre adott 2. terminus is. Nem tudtam hova menjünk, akkor Faragó Gyuri jött be a Koncerthez, ahova be-be nézegetett, és azt mondta, hogy majd szerez lakást nekem. Felajánlotta először, hogy az ő Alpár utcai lakásukba menjünk. Majd amikor a terv nem volt megvalósítható, a Rákóczi úti lakást adta át. Odajárt komponálni Gyuri, és ott bújtatta sokáig a Weisz családot. Akkor üres volt a lakás. Gyönyörű két szoba, garzonkonyha. Ideális hely volt. Saját lakás ebben a nyomorúságos időben, szinte túlzott luxus. Olyan gyönyörű pár napunk volt, először a gyerekekkel, majd a később anyósommal együtt. Míg nem jött ez a szörnyűség. Hétfőn reggel lövöldözés, zaj az utcán, kocsik robogása, fegyveres nyilasok autókkal száguldoztak. Astoria a főhadiszállás-a balkonról jól látszott- ki sem mozdultunk a lakásból. Estére menekülőket kaptunk, fivéremet és feleségét, egy napig ott voltak azután kerestek biztosabb helyet. Kedden fivéremmel mentem az utcán, láttuk, hogy a sárga csillagos házak kapui zárva, oda csak be lehet jutni zsidóknak, ki nem, fivérem sem ment már haza a Váci utcába. Hazamenet épületes látványban volt részem. A ház előtt megállt egy autó, amely nyilasokkal volt tele. Kézi gránátokat kézben tartva ugráltak le a kocsiról és mentek be a házba, ahol laktunk. Szembe pedig egy fegyveres nyilas katona figyelte a bejáratot. Azonnal szóltam Klárinak, mindenki vegyen 2 alsó fehérneműt és készüljünk fel…Izgatott percek…Közben telefon cseng. Gyuri volt, mi van veletek - kérdezte – nem tudom…még semmi…de úgy látom rendben leszünk, már eltávozott az autó a házunktól. Igen, azt mondja, figyelmeztettek, hogy a házban kotorásznak. Többször volt nálunk, beszélgettünk, néha zongorázott, nyugtalan volt.

Kedden (október 17.) sikerült a gyerekeket a Sacre Coerbe elhelyezni. – délután vittem ki őket, nagy bátyjukkal, zsúfolt villamosra kellett felkapaszkodniuk, méghozzá feltűnést sem szabadott kelteni. A Sacre Coer-be először nem akartak beengedni. Majd mikor bejutottunk Kola Mici szidással fogadott, hogy jutott az eszünkbe odamenni, amikor nincs hely, és majd megmondja véleményét a gyermekosztálynak. Utána szóban ő is, Margit is megígérte, hogy a gyerekre gondjuk lesz, ezt megígértettem Langletnével is. Szerda (október 18.) nyugalmasan telt el, más aránylagosan. Jobb hírek is jöttek, hogy talán megnyit a Vöröskerszt. Stellával találkoztam, még aznap szereztem neki is védőlevelet, amelyet aláírás végett kivittem a Sacre Coeur-be. Csütörtökön (október 19.) erős reggel volt. Jól aludtam, bár lövöldöztek éjjel , de már megszokott volt, úgyhogy nem zavart. Felöltözve elhatároztam, hogy átmegyek a Svéd Vöröskereszt gyermekosztályához, és ott kérek magamnak beosztást, míg az én hivatalom nem nyílik meg. Csúnya, esős idő volt, a borbélyhoz is készültem. Az Apponyi tér 1 alatt, ahol a hivatal volt, a kapuban egy német fegyveres katona és egy nyilas katona állt. Tekintve, hogy előző nap hallottam, hogy az összes Svéd Vöröskereszt irodákat feloszlatták, nem mertem bemenni, majd továbbment a fodrászhoz az Irányi utcában egy újságot veszek. Ernyő volt nálam, de ahogy lenézek az újság főcímére azt olvastam, hogy minden zsidónak vissza kell költözni a csillagos házba…még a mai nap estéig. Izgatottan rohantam vissza a Rákóczy útra, Klári éppen takarított… Vége a gyöngyéletnek, megyünk vissza oda, ahonnan jöttünk, a többiek közé…a sorstársak közé. Készüljünk, pakoljunk. Valahogyan nem volt annyira kétségbeesve mint kellett volna, mert úgy képzeltem, hogy ebből a bujdosásból, bizonytalanságból, kivitelezettségből visszakerülök a bizonyos/?/ -ba- a gettóba, ahonnan jöttem és ahová való vagyok. Milyen jó, hogy a gyerekek nincsenek otthon. Rózsi kora délután elmegy /vagy talán még délelőtt/ Gyuri jött. Előző nap azt mondta: „Tudja Klárika, minden pénzemet rátenném Imrére. Olyan jól és okosan tudta elrendezni a maguk és a saját sorsát”- nevetnem kellett a megállapításon. Most együtt olvastuk át az újságot és Gyuri szomorúan állapítottam meg: „Lebuktatok, el kell mennetek”. Én mentem a Sacre Coeur-ba búcsúzni, ott lebeszéltek arról, hogy visszamenjek, lógjak addig, mondták. Kértem Kóláékat helyezzék el Klárit valahogyan, akkor én megyek vissza. Nem tették meghivatkozva, hogy nincs hely. Ott lógtam még, de nem sikerült megváltoztatnom a véleményüket. Felkerestem a gyereket, már előző nap is kint voltam. Boldogak voltak, hogy jöttem. Hoztam kis csokoládét, almát, mondtam, hogy Anci nem jöhet ki egy darabig. Utána Langletékhoz mentem a Lónyai utcába, elbúcsúztam tőlük is érzékenyen… Hazamentem, arra gondoltunk , hogy maradunk mégis. Két gyerek elhelyezve, mi történhet velük, legfeljebb internálnak. /Ekkor már nem ez volt a legrosszabb/. Egészen megbarátkoztam Klárival és ezzel a gondolattal, amikor Gyurit felhívja telefonon a házmesterné és kérdezte, hogy a lakás kiadó-e, most hallotta, hogy ki kell mennünk. Így, hogy fel volt fedve a menetelünk, már nehezen lehetett volna megváltoztatni, mégis még két telefontól akartam függővé tenni az elmenetelt, fivéremnek telefonáltam, nem felelt, a követséghez is telefonáltam, az sem felelt, végül Hegedűséknek, aki a Svéd Vöröskereszt egyik főnöke volt. Hegedűs azt mondta, hogy menni kell, ő is megy. Erre felpakoltunk és 6 óra felé tele csomaggal megindultunk az Eötvös utca felé. Milyen rossz érzés volt míg oda nem értünk, talán olyan, mint amikor először mentünk az Eötvös utcai bizonytalanságba. Otthon kedvesen, jól fogadtak a szomszédok, de főleg D (…) Arányiék voltak, akik, hogy mégis visszajöttünk azok közé, akiket megtagadtunk. Nekem valahogy biztonságérzetem volt.

Jól aludtam míg hajnalban, (október 20. ?) nem tudom hány órakor nagy esemény volt, szaladgálás a folyóson, kiabálás, minden férfi perceken belül lent legyen felöltözve az udvarban. Két harisnya, két ing és két alsónadrág mindig készen állott nekem, és most szinte nyugodtan felvettem a bakancsomat és Klárival együtt olyan szakértelemmel csomagoltunk be a már előkészített hátizsákba, mintha mindig munkaszolgálatos lettem volna. A hátizsákban minden volt. Ami csak kellett, rohanás teát csinálni, tojást főzni, lementem Béla rövid kabátjában, még alig voltak. – Klárinak felüzenek, hozzon gyógyszert és plédet, lejött még egyszer elbúcsúztunk megpróbáltam igazolványaimat felmutatni, de nem nézték meg. A menet elindult az utcára, ott tömegek voltak már, csatlakoztunk - a ház férfiainak nagy része velünk volt – valahogy nem volt barátságtalan, azt hittük visszajövünk, vagy legfeljebb egy kis munkaszolgálat, az sem árt meg. Egy kicsit hajtottak is bennünket, de csupa ismerős volt, nem vettük tragikusan. Kimeneteltünk a KISOK pályára. Ott álltunk órákig, reggeliztünk, napoztunk, néha ordítozás vagy verekedés volt, öregek fiatalok együtt, csoportok válnak ki végre délben jobbra-balra igazodás, amikor a svédeket kiállították, Schaffer úr /szomszédom/ azt mondja: téged hazaküldenek. Egy perc múlva a kapitány ordítani kezd "Gyászmagyarok, gazemberek, most ütött a végórájuk. Svédek lettetek most majd meglakoltok. Ordított, ahogy csak a tüdejéből kitellett, és bizony meglehetősen rosszul éreztük magunkat, Schaffer úr bánatosan odasúgja "ki fognak végezni minket". A körülötte lévők, velem együtt alaposan lehurrogták, hogy ne izgassa a kedélyeket ilyen hülye rémlátásokkal. De ő kitartott amellett, hogy már öt embert a svéd századból falhoz is állítottak. Nem sok idő volt azonban a tépelődésre, mert ezen bevezetés után megindult a századunk. Ekkor már megint optimistább lett Schaffer és azt mondta, hogy : itt voltak kint a svéd követségből és megígérték, hogy hamarosan hazahoznak bennünket. A menetelés szinte jól esett a hat órai ácsorgás után és végre a bizonytalanságot most már a bizonyosság érzése váltotta fel. Nem maradunk Pesten, hanem munkaszolgálatra bevonulunk. Találgatták hova megyünk, de amint elhagytuk azt az állomást, újabb helység neve került felszínre. A menetelés elég kellemes volt, amikor kifáradtunk pihenőt tartottunk. Majd egy negyedórát álltunk Újpesten, a hat órai álldogálás is négy órai menetelés után kb. Hét órára értünk az újpesti sportarénába. Ott szép rendben felsorakoztunk. Már sok ezer munkaszolgálatos volt ott és egyben elfoglaltuk a nyílt pályát a gyepen, fekvőhelyünket. Voltak akiknek a tribün jutott alvóhelyül, ők legalább fedél alatt voltak. Mi hárman az Eötvös utca 29-ből összebújtunk és betakarózva először vacsorázgattunk, majd pedig igyekeztünk aludni. De az októberi éjjelek már nagyon hűvösek. És az öltözetem nem volt ehhez megfelelő. Rövid lóden kabát, mint dideregtem. Ha a kabátomat magamra terítettem, akkor a lábaim fáztak és megfordítva. Néha sikerült egy kis takarót eloroznom a szomszédoktól sub titulo álmomban, de csak másodpercekig tartott az élvezet, mert hamarosan visszahúzták a szomszédok a takarójukat.

Reggel 4-kor (október 21.)már olyan hideg harmatos volt a fű, hogy felkeltem és tipegni-topogni kezdtem. Ezt tettem reggel kilenc óráig, mert csak akkor kezdődött egy kis olyanirányú mozgás, mely arra mutatott volna, hogy továbbmegyünk. Mire a mi századunkra került sor félegy óra lett. Mentünk tovább Cenk irányába. Délig gyalogoltunk, közben sok munkaszolgálatos csoporttal találkoztunk. Ezen a napon már az a könnyítésük volt, hogy hátizsákunkat kocsira rakhattuk /amelyet magunk fogadtunk/ sőt az öregek fel is ülhetek a kocsira, bizonyos összegek lefizetése ellenében. Délben gyönyörű napsütésben értünk az egyik nagyobb falu elé, ott a pihenő alatt találkoztam Kerpey Gyurival, Vörösváry Miklóssal. Gyurival pár percig beszélgettem, átadta a felesége fényképét, hogyha hazakerülök szerezzek svéd Vöröskeresztes védőlevelet a feleségének is, Vörösvárynak egy tábla csokoládét nyomtam a markába. Sok barát és ismerős volt, különösen az idősebb korosztályból. A jó ismerősök közül szegény Szántó Lacival, valamint Hoffer Miskával, Arányi dr-ral, valamint a ház lakóival találkoztunk, azokkal, akik más csoportba lettek beosztva. Isaszegre értünk. Szép napsütéses idő volt, leheverésztünk a fűre és falatoztunk. Közben elég jó hírek keringtek –egyikünk beszélt egy hadapróddal, aki azt mondta, hogy a zsidók és más külföldi védettségük hazakerülnek, egyébként a rendes munkaszolgálati beosztásunk lesz. Este megint valamelyik sportpályán a szabadban aludtunk. Mosdás nem volt. De este a falun való átvonulás elég kínos volt. Ott a nyilasok vették át a kommandót és ordítoztak, zsidóztak, büdösöztek és a levegőbe lövöldöztek, közben folyton fenyegettek és elvették a jókedvüket és reményeinket, ha egyáltalában lettek volna.

Harmadnap Gödöllő felé mentünk. Az optimisták azt mondták iskolákban leszünk beszállásolva. Sok német autóval találkoztunk, továbbá tankokkal, szerkocsikkal, amelyek visszafelé jöttek a frontról-. A Condrádok, ezt nagyon helyesen jó jelnek tartottak, íme a németek tömegesen visszavonulnak, tehát a front közeledik erre felé. Az ilyen hírek kis lelket öntöttek belénk, míg aztán egy-két nyilas gazember ordítozott vagy pofozkodása megint kishitűvé nem tett. Gödölő előtt megtorpantunk és órákig álltunk. Ott találkoztunk más csoportokkal is egyiket visszairányították, másikat ott tartották, bennünket pedig továbbhajtottak. Harmadik nap meneteltünk most már fáradtak voltunk, és nagyon szerettük volna megismerni az új környezetünket. Vasárnap volt (október 22.). Délben mentünk át a városon. A városháza előtt az alispán buzdító beszédet tartott „Mindnyájukat ki kell irtani a büdös zsidó kutyákat”. Ezzel a mottóval mentünk megint tovább az országúton, majd mellékúton egy órát-két órát, végre késő délután megérkeztünk egy majorba, ahol németek voltak, de ennél is beljebb mentünk, egy erdő mellett fekvő pajta és istálló mellett álltunk meg. 450-en voltunk. Az elszállásolás az istállóban történt. Először megpróbálták szabályos sorrendben, de később felbomlott a rend és mindenki rohant helyet foglalni. Én sajnos nem vagyok tolakodó természet és mire ide-oda futkostam, már mindenki elhelyezkedett, nem volt egy fikarcnyi hely sem. Ekkor Sárosa Miska barátom felajánlotta a maga helyét, amit el is fogadtam tőle. Pár perc múlva pedig jelentkeztek az ultipartnereim, akik közben helyett szorítottak nekem. Forbáth és a náluk lakó …….. ügyvéd, finom fekvés volt, a meleg részen és olyan jó meleg volt, hogy le is vetkeztünk, persze jól betakaródzva a plédbe. Ezzel a hellyel már meg is voltam elégedve, de másnap – tekintettek, hogy legalább 100-an a szabadban kellett, hogy aludjanak – a szomszédos góréban a kukorica padlásra helyeztek át engem és Forbáthékat is. Egy boxot kiválasztottunk, és abban húzódtak meg hárman. Sötét volt a padlás reggel és este is. Világot gyújtani nem szabadott különben sem volt zseblámpám /nagyon kevésnek volt csak mivel az elemek kiégtek és csak dinamók pislákoltak/, de viszont lehetetlen ezt kölcsönkapni. Az első nap otthon maradtunk és ezt mosdásra, beretválkozásra használtuk fel. Koszt nem volt, és csak azzal biztattak, hogy talán a hétvégére lesz meleg koszt addig 1-2 múlva kenyeret és szalonnát fognak osztani. Kedden reggel (október 24.) 5-kor ébresztő, 6-kor kivonulás-úgy volt a közelben fogunk dolgozni, de büntetéssel kezdődött a munkák. 16 kilométernyire gyalogoltunk zuhogó esőbe a munkahelyünkre. Csaknem dél volt, amikor odaértünk átázva. Nem volt semmi fedél, dideregtünk, senki nem volt, aki útbaigazított volna, vagy meg mondta volna, hogy mi a teendő. A két századparancsok ekkor Isaszegre gyalogolt be utasításért, ahonnan 3-kor jöttek vissza, azzal, hogy hazamehetünk, de másnap reggel 6 órakor pontosan kezdődik a munka. Késő este értünk haza, fáradtan, reményt vesztetten. Sokaknak az élelme elfogyott már. /Fehér Palit én segítettem ki ennivalóval / Lucskos idő volt, térdig érő sár. Rettentő fáradtan értünk haza. Nem mindenki vonult ki, az öregek és betegek otthon maradhattak. Nekik kellett a lakhelyet kitakarítani és a latrinákat megásni.

Apropós latrina! – ez volt az egész munkaszolgálat legnagyobb kínja. Az első napokban a víztől mindenki ukránt kapott. Éjszaka ez a következőt jelentette. Levettem a bakancsaimat. Lefeküdtem, fáztam, nagy nehezen elhelyezkedtem, hogy melegem legyen, végre sikerült ez a művelet. De a nyugalom nem tartott sokáig. Egyszerre gyomrom elkezdett háborogni és lázadni, félálmosan is tudomást kellett erről vennem. Megpróbáltam lecsitítani, de végül is felkeltem. A sötétben megkerestem a bakancsaimat, percekig tartott míg jól-rosszul felhúztam, majd az élő tetemek közt bukdácsolva, meghajolva, hogy a fejemet be ne üssem a tetőbe kifelé tartottam. Hol egy rúgás, hol egy káromkodás figyelmeztetett arra, hogy nem jó helyen járok. Olyan sötét volt, hogy fogalmam sem volt, hogy eljutottam e már a kijáratig. Végre a …………belebotlottam, akinek le kellett kísérnie a 20 fokos létrán, amelynek csak egy oldalán volt korlátja, az eső esett, mint mindig. Völgyön át dombon fel, elcsúszni, csak előre. Őrség előtt lejelentkezni, majd az istállókon túl egy árkon át … igen a szagról ítélve már közel lehettünk – Megkönnyebbülten jöttem vissza, ugyanaz megfordítva botorkálás – nem találom a helyemet, minden hely egyforma, már megint rossz helyen vagyok – nem is ismerjük egymást, harmadszorra is fel és visszamegyek, míg végre felébred Forbát kétségbeesett könyörgésemre és eligazít. Levettem a bakancsomat, minden kezdődött előröl, azért, hogy egy óra megismétlődjék. De ekkor az őrszem is dühös volt, nem hagyják egy percre sem pihenni ezek a niemandok. Reggel 5-kor (október 28. ?) kelés –esik az eső- ma már forró feketét kapunk, nagyszerűen jön. Egy pohár vízben megmosdok, de még hagyni kell a fogmosásra is. Sorakozó vége nélkül, beosztás jobbra-balra –nem látjuk egymást a sötétben, de végre is elindultunk az erdőn át és most már megkezdődött a sáncásás. Elég nehéz munka volt, de azért ment mindaddig, míg három nyilas testvér meg nem jelent és fel nem világosította róla, hogy mik vagyunk, szemétdomb, trágya, ágyútöltelék és b.zs., a többit már régóta igen jól tudjuk és nem volt alkalmuk elfelejteni. Nagyon nehéz munkák volt itt, de vele szoktunk és elég gyorsan haladtunk az ásással. Harmadnapra (október 29-30. ?) rebesgettek egy rossz hírt, hogy az asszonyokat és lányokat is hozzák. Először bíztam benne, hogy Klári nem kerül bele, mert svéd védettsége van, de később voltak, akik pozitív említették, hogy mindenkit elvisznek 42 évig. Reggel kaptuk ezt a hírt és az esti munkáról menet /?/ hosszú menetet pillantottam meg. Elsápadtan szólok Faragó Lacinak, aki a munkában szomszéd volt –a nők jönnek- tehát igaz a hír. Ők is 3 napot meneteltek, szabadban aludtak és jó pár száz kötött ki velük szemben. A munkafegyelem hiába fenyegettek a nyilasok 10-12 -en átszökdöstek a lányok és asszonyokhoz. Rettentő izgalomba voltam, isten ments attól, hogy Klári is végigcsinálja ezt. Egyiktől a másikhoz mentem, nem ismerik-e K.Imrénét az Eötvös utcából. Valaki ismerte, de nem tudott róla, hogy az ő csoportjába lenne –rettent állapotba voltak a nők. Elkeseredve sírtak sokan, mások pedig igyekeztek berendezkedni. Ekkor már páran engedélyt kaptunk, hogy az erdőből fát hozzunk, amellyel befedik a teljesen nyílt fekhelyüket. De alig, hogy hozzákezdtünk a munkához, hazavezényeltek. Közben sikerült a nőknek egy kis eleséget összeszedni /mindenki kiürítette a tarsolyát és így két nagy lepedőnyi kenyér, szalonna és konzerv jutott nekik. Volt egy ismerős, aki a lányával találkozott /másnap alig vártuk, hogy ismét a közelükbe lehessünk és valamit megtudhassunk a mieinkről, de máshova vezényelnek.

(november)

Előző este rettentően leverve érkeztünk haza. Faragó is kétségbe volt esve a leánya miatt, akinek biztosan be kellett vonulnia. Mikor hazaérek Forbáth azzal fogad, hogy csomagom van otthonról. Mondom nem érdekel, mert Klárit is elvitték. Erre azt mondja nem igaz, hidd el, hogy nem kell neki bevonulnia és ha csomagot küldött ez is azt jelenti, hogy otthon maradt. Világosságot kérek, megnézem a csomag címzését, anyósom írása, úgy elkezdtem sírni, hogy alig tudtak megvigasztalni és alig tudtak elérni, hogy kibontsam, hátha levél is van benne. Persze, hogy volt. Csak az aláírást olvastam el, Klári írása volt aztán boldogan lefeküdtem és nem éreztem fáradságot és nagyon jól aludtam az éjjel.

Másnap sokkal nehezebb helyen kezdtünk dolgozni, de ezt is megszoktuk, csak az volt a baj, hogy hegyről-völgybe és vissza kellett gyalogolnunk csúszós sárban, úgyhogy mindig kidőlt pár ember. Ne felejtsük el, hogy részben 70 évesek is voltak velünk, részben szív, tüdő, epe és vesebajosok, nem beszélve a gyomorbajosokat. Azonkívül alig a felének volt bakancsa a többi FÉLCÍPŐBEN, sőt kövér keménykalapban sétapálcával jött, mind arra számítottak, hogy a KISOK pályáról hazaküldik őket. Másoknak pedig nem volt a lakásukban más cipőjük. Faragó is azok közzé tartott, akik félcipőben és meglehetősen felkészületlenül jöttek. Egy erős lábbajjal megúszta a dolgot. Közben Forbáthék és Hoffer Miska az első hét végén egy keretes katona bevonásával meglógtak. Ez eleinte igen egyszerű volt, tekintve, hogy a bejövő őrmesternek a keretes legénység előtt megvolt a respektusa és csak kiabálni kellett azoknak a nevét, akiket el akart vinni és már indulhattak is. Szombati napon volt (október 29. ?). Hoffer Miska és Forbáth nagyon izgatott voltak, még nem tudták biztosan, hogy elmennek-e, ezért nem is említették nekem csak 6 óra felé amikor már levetkőzve feküdtem /ezen a napon korán jöttünk haza a munkából, jött hozzám egy ügyvéd, és fülembe súgja, hogy ellógnak jöjjek én is velük. Csak egy pillanatig gondolkodtam és nemet mondtam. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy már feküdtem és gondolkodnom is nehezemre esett, másrészt bizakodtam, hogy ha ők hazakerülnek. Soha nem voltam barátja a kalandoknak. Sajnos napokig hiába vártam, és reménykedtem abban, hogy a hazatértek elintéznek valamit a számomra – mint később megtudtam erre nem is volt módjuk, mert otthon bezárva ültek és folyton attól kellett tartani, hogy egy újabb alkalmával ismét elviszik őket, mint ahogy a házban lakó szegény Salamonoviccsal történt, aki kifogta, hogy Pestre küldjék /hányan pályáztak erre pénzzel, befolyásokkal, de nem sikerült/ -elég az hozzá, hogy Salamonovics hazaérkezett és még az éjjel egy razzia folytán a lakásból elhurcoltak, azt sem tudták, hogy hova. A sors kezében voltunk és a véletlen néha jól irányította életünket néha a vesztünkbe vitt.

Egy hét elteltével (november 5. ?) este, mikor a munkából hazajöttem azt mondják keresett egy honvéd tizedes. Szaladgáltam fűhöz fához, míg végre egy bajtárs egy levelet adott át, amely szerint a konyha mögött fog várni a tisztes 6 órakor. Hiába szaladgáltam jobbra-balra, úgy látszik lekéstem a találkozást. Bródy, a hálószomszéd /mióta Forbáthék elmentek/ azt mondta, hogy másnap legyek otthon akkor jön értem újra a tizedes. Nagyon rosszul éreztem magamat, magas lázam lehetett, nem tudtam aludni. Egymás után vettem be az ultraszeptileket és aszpirinokat. Egész éjjel le sem hunytam a szememet. Reggel jelentkeztem maródi vizitre. Először a két hét alatt. Délelőtt feküdtem a vackomon, először élveztem volna azt, hogy nem kell kivonulnom, de viszont a nagy láztól féltem, hátha tüdőgyulladásom van, és a padláson végigcsinálni egy betegséget orvosság nélkül, nem nagyon kecsegtető. Nem sokáig álmodozhattam, 9 órakor sorakozót ordítottak. Tábori csendőrök érkeztek. Miután jól kiordították magukat velünk egyenként elővonultattak és kikérdeztek, hogy mi a bajunk. Fele részt, illetve háromnegyedet jobbra, egy negyedet balra állítottak. Nem túl barátságosan nézett ki a helyzet, mert erős fenyegetőzések között zajlott le a vizsgálat, melyben én is a baloldaliak között voltam. Félórai tanácskozás folyt, hogy a sorsunk felől –végre- azt hiszem ezt a századparancsoknak köszönhettük, megmenekültünk és mehettünk vissza a fekvőhelyünkre. Ez a körülmény meg az, hogy a legvadabb hírek jártak különböző táborokból, motozás, pénz elvétel, fülbelövés. A pénz elvétel már megtörtént nálunk, de motozás nem, ettől rettegtünk folyton. Elég az hozzá, hogy most már nagyon is eltökéltem magamat a távozásra, és 5 órától kezdve en garde álltam, hogy a tizedes készen találjon. Sajnos hiába vártam, nem jött. Ennek Biró dr. téves információja volt az oka, mert nem is ígérte erre a napra, hanem az előző napon akart elvinni, de nem talált meg. Emlékszem csütörtöki (?)nap volt. Nagyon deprimált voltam, még mindig nagy lázam volt, éjjel izzadtam, és egy szemet sem aludtam.

Öt órakor ébresztő, nem akartam felkelni, ordítás, hogy az összes betegek is kivonulnak. Nehezemre esett az öltözködés, felkelés, levonulás, őrült fáradt voltam, azt hittem nem tudom megtenni a nagy utat, de amint sok mindent lehetetlenek tartottunk és mégis könnyen vittük véghez, Úgy én is betegen, lázasan, de megtettem a napi utat. Dolgozni azonban nem tudtam, hiába akartam, beteg erőmmel nem ment a munka, ólomsúllyal nehezedett rám az ásó, a homok, minden mozdulat fájt. Bajtársaim állandóan simfeltek, bezzeg agyondolgoztam magamat, nem. Munkavezetőnk ezen a napon megint megbolondult, szitkozódott, fenyegetőzött, csendőröket hozott, végül kijelentette, hogy addig kell haladnunk, míg az egész sáncásást be nem fejezzük (ez 2 két nap munka volt). Azután 3 óra felé elvonult. Nem tudtuk, hogy mit csináljunk, a századparancsnok eltűnt, a helyettese is, egészen fejetlenül álltunk. Négy óra volt, máskor már befejeztük a munkát, de most méd dolgoztunk nagyban, de már eléggé elernyedtünk. 5 óra felé a századparancsnok helyettes kiadta a parancsot- felsorakozni hazafelé indulóra- 5 órakor már korom sötét volt. És így mentünk sötét erdőkön, árkon-bokron 1,5 illetve 2 óra hosszat, vezető és kísérő nélkül, állandóan félve, hogy nyilasokkal találkozunk, akik azt tehettek volna velünk, amit akarnak. Rettenetesen fáradtan érkeztünk haza, útközben csak úgy tapogattuk az utat, sár volt, egymás után bukdácsoltunk. 8 óra felé értünk csak haza, mert a máskor 1,5 órás utat 3 óráig tettük meg. Otthon kiadták a parancsot, másnap 4 órakor ébresztő, 5-kor indulás, hogy a munkát előbb kezdjük meg. Szép tiszta idő volt, lázam is elmúlt, úgy hogy könnyebben keltem fel. Erősen dolgoztam, olyan szépen sütött a nap (november vége volt) (helyesen: november 8. ?), hogy levetettem ingemet és meztelen felsőtesttel dolgoztam egészen 1/2 12-ig, amikor ebédszünet volt. Nagyon jó ebéd volt, két szomszédom is megkínált (ami most fordult elő először, most is azért, mert az illetőnek én küldtem el a levelét csomagküldés végett). Jól ebédeltem (rendszerint Faragónál ebédeltem).Alig, hogy befejeztük az ebédet a jobb szeműek kocsizörgést figyelve megállapították, hogy az ebédet hozza Rittersporn. Tényleg igaz is volt. Ez volt az első- és az utolsó eset, hogy meleg ebédet kaptunk- eddig csak kétszer este ebédeltünk és vacsoráztunk. Legtöbben két-három porciót is ettek, hús is volt a borsóban (a mellettem dolgozó bajtárs azt állapította, hogy 6-szor evett, különböző helyeken sora állva). nekem egy is elég volt, mert már jól beebédeltem. Jókedvvel dolgoztunk utána, k.b. 3 órára elkészültünk a munkával. Rittersporn sorakozót rendelt el. Jókedvűek voltunk, mint már régen. A nap szépen sütött, s a zsarnokunk ma nem mutatkozott. Helyettese pedig elárulta, hogy másnap nem itt folytatjuk a munkát, hanem lakóhelyünhöz közelebb. Sárosival mentem jókedvűen beszélgettünk, otthonról, hogy mikor kerülünk vissza, ő nagyon pesszimista volt, én optimistább. Hisz mindennap hallottuk a lövöldözéseket, láttuk a repülőket, ágyúlövéseket, éjszakai repülő támadások voltak a közelben. Egyszer azt hittem, hogy nem kerüljük el a bombatámadásokat, úgy hallatszott mintha ...... estek volna a bombák. Már az út nagyobbik felét megtettük, amikor a menet megállt. Küldönc érkezett a táborból, azonnal visszafordulni! Micsoda kétségbeesés vett erőt rajtunk. Legszívesebben elsírtuk volna magunkat. Szótlanul fordultunk vissza- nekem bevallom úgy potyogtak a könnyeim, hogy alig tudtam megakadályozni a sírást. Mire visszaértünk a munkahelyre, a legnagyobb sietségben kellett összekeresni a lapátokat, csákányokat és azután vissza fordulni és elindulni a bizonytalanságba. Az értesítés az volt, a szállásról egyenesen tovább, Gödöllő felé, teljes felszereléssel, ásókkal, csákányokkal. 7 óra este lehetett mire hazaértünk, halálosan fáradtan. Megvallom bizakodtam abban, hogy az éjjelt még ott fogjuk tölteni, de alighogy megérkeztünk, kiderült, hogy a csapat már el is ment. Biró doktor üzenetet hagyott hátra, hogy a pokrócomat, valamint Forbáth csomagját magával vitte a kocsin. Ő ugyanis szoba inspekciós volt és soha nem vonult ki. A sötétben összepakoltuk a holminkat és máris sorakozó volt, egy félóra múlva indulás. Vacsora nem volt- a szakaszok magukkal vitték Gödöllőre. Ez volt a legreménytelenebb menetelésünk. Híre járt, hogy Gödöllőt kiürítik, bennünket pedig a Dunántúlra visznek, ezért sürgős a pakolás. Fáradtan, csüggedten meneteltünk a holdvilágos estében egészen éjszakáig, akkor értünk Gödöllőre. Azt beszélték, hogy ott leszerelik az öregeket, betegeket, és a védetteket. Ácsorogtunk egy óra hosszat és dideregtünk, mert a pokrócomat Biró doktor magával vitte. Egyszerre mozgás, ... jobban figyelek- svájci vöröskereszt, kormány-kivételezettek ... portugál védettek, spanyol védettek... Pattanásig feszül a húr, svéd követségi tisztviselők, már nyomult is ki Hámori Feri és utána én. Hadapród őrmester megnézi az igazolványainkat "mehetnek jobbra" - kilencen voltunk, köztük Weiner Leó és R...... tanár. A többiek gyors menetben indulnak. El sem búcsúzhattunk tőlük, pedig megmaradt élelmiszerünket át akartuk adni. Kérdeztük, merre mennek, nem tudtunk választ kapni. A kis menetet a kocsma felé vezették. Hámori azt mondta jól megvacsorázunk és azután lefekszünk a kocsmába. Igen, mondom én. A kocsmában, egy szobában kuporgott 160 ember, de a fele sem fért el. Mi pedig az udvarba kerültünk. Sehol egy ülőhely. Egy hordó mellé telepedtünk, és Hámori elővette a hátizsákját, én is az enyémet, és megosztottuk, amink volt. Hideg volt az éjszaka, csepergett az eső, fel-alá jártam, majd a hordóra fektettem a fejemet. Olyan kábító érzés volt, hogy szabadok leszünk órákon belül. Reggel együtt munkaszolgálatos kávét vitt. Kértem adja el nekem, odaajándékozta csajkáját, amelyből kilencen reggeliztünk. Majd megkértek a bajtársak, hogy intézzem el, hogy először minket szereljenek le, azután az öregeket. Az élelmes munkaszolgálatos elintézte, hogy ötünket soron kívül leszereltek. Milyen remegő izgalom, amikor kézbe kaptuk a leszerelési levelet, az udvaron maradtunk és kiléptem a kocsma kapuján és sorba álltam, hogy az első 50 a gödöllői helyiérdekűhöz vonuljon. Ágyúk, tankok, motorosok futottak fel és alá, tiszta háborús kép. Nyilasok randalíroztak, de nem bántottak, sőt ezek észre sem vettek. Föl a villamosra, Hámorival kényelmes másodosztályra ültünk be. Hallgattuk a beszélgetést. Az egyik paraszt szidja a németeket. Mindenünket elhurcolták, mondják. A kiürítés úgy történt, hogy nagy teherautók jöttek, és még alighogy bennünket kifelé tereltek, már hurcolták is a holminkat. Nem igaz, hogy az oroszok emberevők. Monoron minden este gulyást főznek és a szegényeknek szétosztják. Egyik este bejönnek a városba, reggel vissza zurükkolnak. Milyen jólesett a fülnek, hogy már itt tartunk, talán nincs messze már a vége. November 9-e hétfő (helyesen: csütörtök szerk.) volt, 11 óra felé, amikor felültem a 42 -es villamosra és leszálltam a Podmaniczky utcában. Utána az Eötvös utca jön már, hátizsákban bakancsban nagy szakállal Forbát báránysüvegével a fejemen becsöngetek az Eötvös utca 9-be...Micsoda érzés! Csak kár, hogy halálosan fáradt vagyok. Megyek fel a harmadik emeletre- Rózsi fogad- Klári nincs itthon, a szomszédok boldogan ölelgetnek. Rózsi reggelit készí, tej, vaj, méz, szalonna... Milyen régen nem látott inyenc falatok. Megeszek mindent, megfürdök és bele az ágyba. Klári Árminnál van. Éppen az én ügyemben, csak 3-kor kerül haza. 3 nap óta éjjel-nappal vártak, azóta, hogy a keretest értem küldték, sem a keretes, sem én nem jelentkeztünk. Hallom, hogy éjszakákat izgultak. magas lázam van. Éjjel mély álomba merültem, úgy éreztem magam, hogy nincs testem, mintha egy gomolyag volnék, lázas álomban izzadok, majd álmomban együtt menetelek a többiekkel.

Délelőtt (november 10.) még ágyban maradok, szomszédok jönnek, ismerősök, sőt a svéd vöröskereszt kliensem is megjelenik. Fáradt vagyok, de délután már kimegyek a Sacré Coeurbe. Nagy örömmel fogadnak, kevesen kerülnek haza. Langletné átadja a Sándor utcai hivatal vezetését. Mindjárt megírja a megbízólevelet. Első dolgom, hogy munkaszolgálatos bajtársaimnak keresek védőleveleket, amelyeket azonnal elkészítek. Másnap bevonultam a Sándor utcai svéd vöröskereszt irodahelységébe, K..... báróné lakásába. Langletné megkér, hogy válasszam ki tisztviselőimet, majd beszédet tart, amelyben közli, hogy a Sándor utcai iroda vezetését rám bízza. Alig egy fél óra múlva Ágoston rendőrfőtanácsos is megjelenik és fel akarja oszlatni az irodát. Kéri, hogy itt ne adjunk ki védőlevelet, csak az Eszterházi utcában, mert ha itt csoportosulás lesz, a nyilasok feloszlatják az irodát. Sem én, sem tisztviselőink nem távozunk, sőt ezután kezdjük meg munkánkat. K.b. egy hétig tartott itt a munka. Rengetegen jöttek védőlevélért. A lépcsőház már reggel 9-kor tele volt, bejutni is nehéz volt, hét nap elintéztem a rengeteg kérést, akkor amikor védőlevél már alig volt, és a Sacre Coeurben tartózkodó vezetőség alig párnak a kiadását engedélyezte a kormánnyal való megállapodás alapján. Sok ismerős, akin nem lehetett segíteni, sok nyomorult, akit el kellett küldeni, sok könyörgőt lerázni, kiabálni, erőszakoskodni, visszautasítani.

Két nap alatt olyan idegösszeomlást kaptam, hogy délután a rendházban csak csillapítókkal tudtam magamat talpra állítani és injkeciókkal aludni. Sorstársam Kemény Hugó aranyos megértő pajtás volt. Valahányszor azt hallotta, hogy valakinek pénzt adok, rögtön ő is hozzátett. Sokon segítettem, de sokkal többön szerettem volna segíteni. A Sándor utca akkor már a nyilas üldöztetés központjában állott, ezért Langletné egy hét múlva feloszlatta az intézetet. Én azonban még legalább egy hétig bejártam, átvettem és intéztem a odajövők ügyeit. Hoffer Miska, aki a házban lakott, jött fel segíteni. Ajtónálló szerepet töltött be, Mikes Gyurival együtt. Elsősorban volt bajtársaimnak állítottam ki védőlevelet, és az egyik még Pesten tartózkodó bajtársat kértem meg, hogy Uhlmannak, Sárosi Miskának, és Balunak juttassa el a védőlevelet, akkor ő is kap. Bár a saját védőlevelét átvette, nevezettek nem kapták meg a svéd védelmet, mert a keretes nem tudta megtalálni őket. Uhlmann Dönci bácsi később jelentkezett nálam s akkor vette át. Az ő adatait úgy tudtam, hogy egyszer sáncásás közben mondom, Dönci bácsi adj emlékbe egy fényképet nekem, de írd rá az adataidat is. Délben megkaptam ezt, és most felhasználtam. Sok jó barátnak használt. De nagyon sokon nem segített. Szegény Kerpel Gyurin, Kun Pista unokaöcsémen, Székely Frédin, Méhes Aladáron, és sok-sok másnak már nem használt, kivitték őket és elpusztultak. Rózsit az Eötvös utcai lakásból elhozattam és a Sándor utcai vöröskeresztes lakásban helyeztem el. Klárit a Sacre Coerben, magamat a jezsuita rendházban. Majd elfelejtem, hogy amikor először kimentem a Sacre Coerbe milyen boldogok voltak a gyerekek, akik két hét óta nem láttak sem engem, sem Klárit. Hát még amikor elmondtam, hogy anyjuk is ide fog jönni másnap, nagy volt az öröm. Akkor nem is volt hely Klárinak, egy szalmazsákon feküdt Annabellávak- de micsoda boldogság volt ez a kényelmetlen hely is. Hoffer Miskáékat is elhelyeztem a Sánor utcai lakásban, és Miskának igazolványt is szereztem. Így valahogy az izgalmas élet egy időre megint nyugodtabb mederbe jutott. ... kaptam és minden másnap kimehettem a Sarce Coerbe, ahol hivatalos munkám mellett meglátogathattam feleségemet és gyerekeimet. Később mind több nehézséget támasztottak ebben Kóláék, melye követett az, hogy Kóla Margit megakarta akadályozni munkámat Langletné előtt a leglehetetlenebb vádakkal illetett, amellyben az volt a fő vád, hogy aláírom az igazolványokat. Igen én tényleg nem tartottam be a szabályokat, akkor, amikor százával jöttek a könyörgők és a vezetőség vagy nem volt elérhető, vagy megtagadott minden kérést. Akkor tisztviselőimmel megbeszélve, magam írtam alá az elveszett védőlevelek helyett kiadott igazolványokat, amelyekkel védett házakban lakásokat kaptak. Ekkor még Langletné is ellenem volt, és csak később magyarázhattam meg, hogy ennyire nehéz helyzetbe voltam és ilyenkor a formákkal igazán nem törődhettem. Hisz akkor az egész svéd Vöröskeresztnél az egyetlen hely volt, ahová fordulni lehetett. November végén az Eszterházi utcába költözött hivatalom, mind kevesebb hatáskörrel. A Sándor utcai működés úgy fejeződött be, hogy egyik nap a szobalány azt mondta, keresték tegnap Kun urat két karszalagos nyilas. Erre másnap Kosztolányi Dezsőné kiutasított és nem engedte meg további működésemet, amelyet levélpapír és bélyegző nélkül rettenetes sok nehézséggel, tisztviselőim lelkesedésével és nagy segítségével- kerültem meg. December 8-án az Eszterházi utcai kirendeltségbe beállított Klári a két gyerekkel, hogy a nyilasok bejöttek a Sacre Coerbe, először megúszták, de most a kedves nővérek kiadták a parancsot az azonnali távozásra. Akkor már minden izgalmas volt, másutt törtek be a nyilasok és cipelték el a védett zsidókat. Esős nap volt, gyalog jöttek nagy távolságból. Azonnal elvittem őket a Sándor utcába., ahol csak azzal a kikötéssel fogadták be, hogy estig beutalót szerzek. Ez meg is történet - ami nem volt könnyű dolog-az aláírásokat nem is kaptam meg, de én pótoltam. Pár napig együtt volt a család Klári, a gyerekek, Rózsi és Hofferék, akik közben Ivánt is odahozták. Egy hét múlva reggel be akarok menni a hivatalba, amikor a kapus azzal fogad, tegnap éjjel a nyilasok mindenkit elhurcoltak és a hivatali szobákat lepecsételték. Felmentem az emeletre meggyőződni a valóságról- sajnos igaza volt. A helyzet ekkor nagyon izgalmas volt. Úgy a családom lakáskiutalása, mint az enyém és azoké, akik a rendházban laktak bent volt az iratok között. Azon kívül a fiókban őriztem azoknak a védlevél kérését, akik részben az ellenforradalmi mozgalomban, részben a nyilasok által üldöztettek. Most nem zsidókról volt szó az megszűnt november végével és most már ilyen irányú segítés el volt vágva. Mi ezt mindnyájan tudtuk, de a kérők tömegének utolsó reménységei voltunk és sem nálunk, sem svéd követségen nem találtak már védelmet. A hatáskört a nyilasok teljesen megszüntették és minden erőfeszítést kontraríroztak. Langleték betegen, idegkimerültségben megpróbálták még menteni a menthetőt, de már nem lehetett. A Svéd Vöröskereszt megszűnt. Az én szobámban aludtak a Sarce Coerből kiutasítottak mellett legalább 10-15 MUSZ-os. Mind elvitték, de egyeseknek sikerült a gettóba kerülnie, akiknek voltak svéd igazolványai. A Muszosokat kivitték az országból a többi svéd századba beosztottal.

(December)

Ettől kezdve megszűnt a Svéd Vöröskereszt hivatalos működése, napokkal ezután a svéd követség is a minimumra redukálódott. Langleték az Üllői úti lakásukban voltak, de már nem állott módjukban a segítés. Klárival és a gyerekkel a Révay utcai követségi védett házba kaptunk beutalást. Először a gyerekek mentek oda Klárival, én csak pár nap múlva követtem őkete. Addigra éppen Kövesi dr. kiakarta tenni a családot, mert nem volt Arbeitbewilliungjuk (A.B.). Ez éppen karácsony előtti napon történt. Rögtön felmentem a követségre és Wohl igazgatóval akartam beszélni, aki régi jó ismerős volt. Helyettese Turán elég barátágtalanul fogadott, ő volt az aki kikereste az iratokból, hogy svéd vöröskeresztes tisztviselők vagyunk és így nem volt jogunk elfoglalni a Révay utcai helyet. Egyszóval pár nappal karácsony előtt, az ostrom kellős közepén mentünk volna az utcára. Wohl igazgató kegyes volt (?) egy napot engedélyezett. Természetesen nem hagytam annyiban a dolgot és többször felmentem és ácsorogtam a követségen, míg egyszer sikerült beszélnem vele, amikor is megígérte, hogy megtesz mindent az érdekünkben. Közben éppen karácsony napján olyan esemény történt, amely feleslegesség tette az engedélykérést. Az a hír terjedt el, hogy az összes védett házakból a Vérmezőre viszik az embereket, onnan deportálni fogják. Révay utcai helység egyszerre kiürült. A hír hallatára rohantam a családomhoz, akiket azonban nem találtam már ott. Egy volt takarítónőnkhöz mentek a Zichy Jenő utcába, azonban ott nem maradhattak volna, mint később kiderült. Első dolgom az volt, hogy visszahoztam őket, és általában az ott lévőket is az ott maradásra bíztattam. Amikor láttam, hogy családom visszajön és pedig most költözöm oda, többen lemondtak eltávozási szándékukról, mások pedig visszajöttek, vagy aznap este, vagy másnap. A Révay utcai házba naponkénti őrség állott, ettől kezdve megkettőzték az őrséget. Sok izgalmunk volt, mert láttuk, hogy a követségi védelem már nem sokat ér. A svájci, svéd vöröskereszt, a pápai védett házak egy részét kiürítették, az utcán nyilas őrjáratok szedték össze az embereket katonákat keresve és rendeletekkel kényszeríttették a lakosságot Pest elhagyására. Pedig akkor, Karácsony második napján budai lakásunk a Küküllő utcában már orosz kézen volt és Budapest körül volt kerítve. A bombázás elég nagyszabású volt, 24-én már levonultunk a Az ostrom pincébe és ott éltünk levegőtől elzárt ostroméletet. Lent főztek abban a helységben ahol mi aludtunk, ez legalább egy kis meleget adott. A mellette lévő helységben szénán aludtak. A mi helyünk elég jó volt, (3 matrac a fal mellett) és közvetlen mellettünk voltak Mohai Kálmánék, akikkel nagyon összebarátkoztunk. A gyerekek a nagy óvóhelyen feküdtek, hárman 2 matracon, bizony elég kényelmetlenül, később azonban áttették őket a mi helységünk mellettibe, ahol már csak ketten aludtak három matracon. Hideg volt és mindennapos izgalom volt a nyilasok miatt. 6 óra után már nem volt őrség, ha az ajtón dörömböltek, senki sem mert kimenni, mindig félő volt, hogy a nyilasok jönnek. Ekkor történt, hogy 6 óra után egy sebesültet hoztak be. Nagy probléma volt, hogy ki kísérje el a kötözőtelepre. Köves dr. által kijelölt megtagadta az elvitelt. Nagyon gondolkodtam magamban, hogy nekem kell jelentkeznem, e kimondták, hogy elsősorban nem családosok jelentkezzenek. Elég veszélyes volt a vállalkozás, mert 5 óra után az utcán tartózkodót az őrjárat egyszerűen lepuffantotta. Sokáig lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem én voltam az egyik jelentkező. December 30-án egy röpcédulát mutogattak, amelyben az oroszok felszólítják a magyarokat, adják át Budapestet, mert különben 1-től kezdve lebombázzák. Parlamentereket is küldtek ezzel az üzenettel, de németek a parlamentereket agyonlőtték. Másnap szilveszter reggel olyan bombázás kezdődött, amihez foghatót nem hallottunk és ez tartott rggeltől-estig. élelmünk fogytán volt, így 10 óra felé elindultam a Horánszky utcába (a rendházba, ahol december 24-ig tartózkodtam) hogy felpakoljam az ott lévő holmiijaimat és főleg 5 kilós gyümölcskonzervemet elhozzam. Az úton óriási bombázás a városházára éppen akkor esett egy gyújtóbomba, és hatalmas tűzzel égett az egyik szárnya. A másik oldalon szemben az utca üres volt és ezen az utcán csattogtak a bombák, azt sem tudtam hol. A Sándor utcában meglátogattam Rózsit a pincében, azután nagy nehezen bejutottam A Horánszky utcába, a rendházba. A szobában tartózkodtak barátaim, de már cak egy ágy volt, éjjel állva a földszinten aludt mindenki. A kompánia kártyázott, én is beálltam, közben viziteltek a barátok. Ott ebédeltem a rendházban a földszinti teremben a szokott helyemen, Várady, Babonc Imre,dr. Kampener/Szabó/ Aladár, dr. Knébl Gyárfás és a főhelyen egy főhadnagy, (akinek családja ....) voltak az állandó partnerek. Délben a kenyeremet magammal vittem, a szobakollegák is átadták aznapi adagjukat, így már egynapi kenyéradagról gondoskodtam. Ebéd után mégis elhatároztam, hogy elmegyek a családomhoz. 3-kor felkerekedtem egy átmenetei kabát, és egy felső kabát volt rajtam, a hátizsákom jól megtömve, amit csak lehetett elvittem. Úgy volt, hogy velem jön a Kesztelbaum család, de ebéd utánra ellibbent a bátorságuk és így egyedül mentem. A Horánszky utcától a Révay utcáig egy örökkévalóság volt. Nehéz volt a két kabát, nehéz a hátizsák, az utcán folyton folyvást bombák hullottak, őrjáratokon kívül más nem tartózkodott. Meggyorsítottam a lépéseimet, nem akartam feltűnést kelteni a sok csomaggal megrakva, Izzadtam és a verejték kiült a homlokomra, közelben egy járőr (nyilas, katona, rendőr) közeledett. Át a másik oldalra. Közelben bomba. Beugrottam egy kapu alá (a városházával szemben) Utána onnan futottam egészen a Révay utcai lakásig. Ott csaknem összerogytam a fáradságtól. De amikor kipakoltam a hozott kincseket, kenyér, befőttes, szalonna és ruhanemű (ami szintén hiányzott) nagy volt a boldogság. A nyilasok ezen a napon sok védett zsidót végeztek ki, így Ulmann Dönci barátomat is, akivel együtt munkaszolgálatosodtam. Ezen a napon 5 órakor erős dörömbölés volt a kapunál, ahol Körösi és Simon dr. voltak. Izgalmas percek. Lement valaki, nyilasok a kapu előtt, be akarnak jönni. Lövést is hallottunk és percek múlva négy nyilas gépfegyverrel rohant be az első óvóhelyre, ahol együtt voltunk mindnyájan, ordítva, "na büdös kutyák, most meglakoltok. Senki meg ne mozduljon, mert agyonlövöm." A két gyerek szorosan mellettünk, mi pedig Klárival, erősen rájuk nézve várakoztunk arra, hogy most mi lesz. Egyik kolléga próbált beszélni velük, amire egy hatalmas pofon volt a válasz. Követelték, hogy azokat, akik a kapunál voltak szolgáltassák ki. Mivel senki nem mondta meg a nevüket, állandóan fenyegetőztek. Közben egyik csoport a második óvóhelyen lévő csomagjainkat fosztogatták és az aznapi kenyerünket pakolták fel. Jó félóráig álltunk dermedt csendben, aztán az egyik briganti a kisudvarra terelt mindnyájunkat ott újrakezdte a fenyegetést, hogy a két kapust adjuk ki. Az egyik bajtársunk felszólalt, hogy majd ő megkeresi. Kövesiné sikoltozott és könyörgött, hogy ne bántsák az urát. Egy asszonyt pofon ütött mert nem találta a papírjait, és mi is vártuk , hogy mi lesz, ha az okmányok nem lesznek rendben. A pénztárcámat a sötétben kiürítettem és a pénzem egy részét a sötétben a falpárkány alá tettem. Sokan a szemét közé dobták és nem találták meg másnap ott. Legalább másfél órát vártunk itt, folytonos ordítozást hallgatva, de a hang mindig lejjebb szállt, úgyhogy lassan láttuk, hogy a veszély kezd elmúlni. Ekkor felszólíttattunk, hogy egy- egy megbízott menjen az emeleti lakásokba és adja ki ott az élelmiszereket. Én mentem a mi szobánkba, ahol sikerült háromszor is kihozni az elvett 2 üveg pálinkámat és 5-6 konzervet a szomszéd öregasszony számára. Ekkor már lehetett beszélni velük és nem voltak olyan vadak. Sajnos megtalálták a Svéd Vöröskereszt üres védőlevelemet, amelyben orosz nyelvű nyomtatványaim voltak. Ezt elvették tőlem. A másik szobát melynek tulajdonosa (Kesszelbaum) nem volt ott teljesen kiürítették. Rengeteg likőrt, konyakot, cukrot, selymet, bakancsot találtak náluk. Szerencsére a konyha élelmiszerraktárát nem találták meg. Utána összetereltek az óvóhelyen, ott a pénzünket vették el. Ekkor már a tábori csendőrök és a katonák is asszisztáltak a nyilasoknak. Én kísértem a kapuhoz őket k.b. 7 órakor. A külső kapu zárja éppúgy mint a belső, át volt lőve. Azt éjszakára bezárni sem tudtuk. Amikor kikísértem a hadnagyot, odasúgta, hogyha még egyszer jönnének a nyilasok csak szóljak át nekik, itt vannak a szomszédos szállodában, de viszont őt holnap engedjük be, visszajön. Az ajtót valahogy összehúztuk és lelakatoltuk, az éjjel nem sokat aludtunk. Nemsokára Köves és Simon dr. megkerültek és hamarosan odaérkezett Wallenberg, aki jegyzőkönyvet vett fel az eseményekről. Kiderült, hogy eközben a svéd követség, a svájci, a pápai nunciatúra, a politikai rendőrség is ott járt és érdeklődött, és senkit sem engedtek be. Egy hasznunk volt az esetből, hogy másnapra 4 csendőrt kaptunk, akik 5-6- napig vigyáztak ránk. Azért a nyilasokat beengedték, akik most már csak élelmet kértek barátságos (?) hangon. 6-a felé elterjedt a hír, hogy a Hókai utcai követségi tisztviselői házat megtámadták a nyilasok és az egész ház lakóit elhurcolták. Másnap két menekült borzalmas részleteket mesélt el, hogy nem hiszik rajtuk kívül egy is élve kikerült a nyilasok karmaiból. Szegény Diamant Laci barátom is köztük volt. És éppen az este vezényelték el tőlünk a csendőröket. Ez sem volt nyugalmas éjszaka. Másnap hiába mentünk a Hitelbanki követségi épületbe, ahol segítséget és védelmet kértünk, akkor hallottuk, hogy az Üllői úti követséget is kiürítették, onnan is elvitték a bentlakókat- szerencsére ezeket el is engedték. Bombák estek a szomszédos épületekbe, majd két ízben a mi épületünkbe is. A harmadik emeleten lakó Singer és a vele lakó hölgy megsebesültek, valamint a takarítónő is. Singer súlyos fejsebet kapott. Az egész harmadik emelet leszakadt és a mi lakásunk ajtajáig ( első emelet) beszakadt a tető. Közben az élelmezés egyre csak rosszabb és rosszabb lett. Kenyeret napok óta nem kaptunk. Kondor Jancsival én este a pékhez mentem cserélni, fivérem is, felmentem az Arany János utcába, egyszer másszor onnan is sikerült valamit kapnunk. A nyilasok bevonulása után az élelmiszerkészletünk a minimumra csökkent. Fivérem betegen feküdt, többször meglátogattam, csaknem az utolsó napig, míg az oroszok bejöttek, és megint az első napon, hogy bejöttek.

Január 18-án újra az utcára mehettünk, újra szabadok voltunk, félelmünk eloszlott. Ahogy a József körúton megyek, találkozom a gettóból kivonuló szörnyen lerongyolt tömeggel. Több ismerős van, nehéz megismerni, olyan lerongyoltak, soványak, betegek, bicegnek, lehetetlenebbnél lehetetlenebb ruhákban, könnyezve vagy sírva, révetegen, legtöbben a bizonytalanságba. Kicsiny a batyu, amelyet cipelniük kell, nemigen maradt már holmijuk. Oroszok az egyik fűszerüzlet redőnyét feltörték. A tömeg egymást gázolva rohant az üzletbe, kihord mindent, ami benne van, de ennivalót keveset talál. Egy skatulya gyufa, vagy egy kiscsomag zizi (édesített pattogatott kukorica) a legnagyobb zsákmány. Elkábulok egy kicsit a szabadság megártott, nem kell már tartani a nyilasoktól, nincs már gettó. A zsidó templom előtt halomban hevernek a csonttá aszott hullák. Az utcán járni tulajdonképpen nem szabad, vagy nem tanácsos. Szedik össze az oroszok munkára a fiatalokat, de ezt könnyen kikerülöm mindig, különben is egy kis munka nem árt, sőt még valami ajándékot is lehet érte kapni, klebát, vagy használt holmit. Én a Svéd Vöröskereszt jelvényével kikerülöm ezt a .... Másnap már nekiindulok élelmiszer után, régi ismerősök, jó barátok, akik őrizték vagyonunkat - a jólétben levők közül csak akad, aki segít. Először Borvendég Lajost kerestem fel, aki az üzletünket vezette távollétünkben. Úgy látom, örül a találkozásnak. Rögtön pénzt ad és legközelebbi találkozáskor feleségétől kapok egy kis kompótot, tőle pedig egy üveg jamet és szalonnát. nagy kincsek voltak ezek. Ezt az utat már az Eötvös utcából tettem meg, ahova még január végén, 26-a felé költöztünk ismét be. Két napig húztuk kis szánkóval a holmit a Révay utcából az Eötvös utcába Klárival. Géza is segített. Neki óriási furunkulus volt a bal karomon, amely magas lázat okozott, le kellett feküdnöm. Ekkor Klári húzta Gézával, sőt egyedül is a nehéz terhet. De mégis egy fokkal előre jutottunk megint, fel a pincéből, a régi otthonunkban, a régi ágyunkban. K.b. két hétig az egyetlen tevékenységem, gondom az élelmiszer beszerzése volt. a legkülönbözőbb helyeket megjártam. A Duna parton, a Honvéd u. Markó u. kereszteződésnél állandó lövöldözés volt, úgy rohantam mindig az egyik oldalról a másikra, hogy Borvendég Lajost megtaláljam. Sokszor eredménytelenül tértem vissza. Egyszer fél 5 után (már sötét volt) bezárták a Honvéd utcában a kapukat és nem engedtek kimenni senkit. Egyik oldalkapun lógtam meg az egyik kapus segítségével, rohantam is haza. Az utcán ilyenkor már teremtett lélek sem volt. A Vilmos császár utcán voltak veszélyes zónák (úgynevezett Gyűjtő) ezeket igyekeztem elkerülni. Ha megszólított egy katona félregesztikuláltam és siettem tovább. Már a Révai utcába értem (a kijárás 5 óráig volt, de elmúlt negyed órával ) egyszerre két orosz járőr megállít. Igazolványt kér. Szerencse, hogy Lányi igazgatóval sikerült orosz nyelven leíratnom a Svéd Vöröskeresztes igazolványom szövegét, mert nekem kellett tartanom a gyertyát és amellett betűzte ki a két orosz járőr a szöveget, majd mielőtt elengedtek, megfenyegettek, hogy szerencsém, hogy volt igazolvány. Különben lelőttek volna. Csaknem utánam jött egy fiatalasszony és egy férfi - mesélték, hogy csak nagy nehezen szabadultak ki ők is nagy könyörgésre...Felkerestem Langletéket az Üllői úton, ott akartam dolgozni, és igazolvány szerezni, de az uralmat megint Kókaiék vették át és így csak harmadszorra tudtam Langletnéval beszélni. Bevitt a szobájába, ebédjének felét átadta. Egyszer másszor Bors barátom adott főzeléket, majd Deutchék jóvoltából a Svéd Vöröskereszt akciójában a Zichy Jenő utcából vittem haza ebédet. Később magához vett Deutch és általa egy-más élelmiszerhez hozzájutottam- kenyérhez és drága pénzen szalonnát, tejport is kaptam. Majd következett a Nyugati pu., amikor mindennap, vagy minden másnap egész délutánokat ácsorogtam, hogy egy kis liszthez, vagy krumplihoz juthassak. Órákig követtem Borvendéget, míg záráskor egyszer-másszor sikerült kenyeret, vagy valami élelmet kapni. Volt olyan hét, hogy kétszer háromszor is, volt, hogy egyszer sem. Rettentő fárasztó és idegesítő volt, nem beszélve, hogy milyen megalázó volt az alattomos ácsorgás, leselkedés, az éhes várás, és sokszor az eredménytelen hazamenetel- amikor üresen tértem haza, és tudtam, hogy úgy várják azt, amit hoznom kellett volna. Délelőttönként fát hoztam és kerestem a B....Rettenetesen nehéz volt ez az időszak. Gyenge voltam, sovány, piszkos, naponként egyszer kétszer megjártam az utat a Koncet és a Révay utca között, húzva hátamon cipelve fát, csomagot - egy svájci sapkában, piszkos télikabátban. Az Opera mellett haladtam mindig vagy egyedül vagy Klárival, aki hasonló adjusztirungban vitte velem együtt a szánt. Többször találkoztunk jól öltözött ismerősökkel, muzsikusokkal akik beálltak a menetbe és segítettek. Egyszer Székely, Malecky, Jámbor László, Lengyel Gabi, egyszer Vaszy, Berényi segítettek. Ez az idő voltak a legrettenetesebb. Többször voltam beteg mint egészséges. Karomat meg(...), lázas voltam minden ok nélkül, a szó szoros értelemben éheztem. A beosztott pár deka kenyeret, babot, borsót ettünk, soha sem annyit, hogy csak rövid időre is jóllakjam. És ekkor naponta legalább 3 órát gyalogoltam nehéz teherrel. Azután lassan az utcán megjelent egy pogácsa árus, lehetett valamit venni a pénzért, de nem volt pénz. Majd liszt is kapható lett, egy-egy iparcikk, cigarettapapír, sütemény, málé, ez utóbbit frekventáltam (?) egyszer-másszor, de ritkán engedtem meg a luxust. Tésztát nagyon ritkán ettünk, nem volt sem cukor, sem liszt. közben a Koncertbe jártam, egyedül voltam, széthordva minden, ablak nincs, a szobám ablakai elégtek a tűz által (még szerencse, hogy eloltották a tüzet). Hideg volt, léghuzatos, próbáltam fűteni papírral, de füstölt mindig, úgyhogy mire egy kis meleg lett volna, ki kellett nyitni az ablakot. Naponta alig valamit tudtam összerámolni, nyitva volt minden ajtó, nem lehetett bezárni, senki sem lakott más fent. Kiürítették a Váci utcát. Ez már Buda felszabadulása után volt, február 13-a után.

Elfelejtettem előbb megírni, hogy mielőtt az oroszok Pestet felszabadították volna a szomszédos kocsmában mértek ingyen bort. Alighogy ezt megtudtam, Kondorral mentünk a pincébe és két nagy vödröt megtöltöttünk a legkiválóbb kadarkával. Egyik vödröt ketten szétosztottuk és elraktároztuk, egyiket pedig kimértük a bajtársaknak, akiknek ez nagy örömet okozott eseménytelen időkben. Egypáran még utánunk is hozzájutottak a kocsmában a borhoz.

A Váci utcában még alig lehetett közlekedni a romoktól. A lakásokban még nem laktak. Kapuk zárva, vagy lelakatolva, és én megnyitottam a Koncertet február 24-én. attól kezdve mindennap bejártam. Az első vendégem Ajtai barátom volt, aki segített az ablakot behelyezni, és segített abban is, hogy húgát elküldte segíteni. Húga volt az új Koncert első képviselője. Bejártam ekkor a Kisgazda Pártba a Semmelweisz utcába. Felkerestem Varga Bálintot és Bán Zoltánt (aki) ekkor már bennfentes volt a színészeti csoportban. Gál Endre a zenei csoportot vezette magához vett, és megbeszéltük a Kisgazda Párt zenekari hangversenyét a Zeneakadémiában. Ez volt az első hangverseny a Zeneakadémián, amelynek tetejét éppen március 17-ére fedték be. Micsoda nehézségekkel járt villanyt kapni. (?) dr. intézte el, hogy bekapcsolják a villanyt. És jegyárusítás a Váci utcában, de milyen körülmények között- kapum zárva, kirakat nem volt, bizony áldozat volt azoktól, akik feljöttek a Koncertbe jegyet vásárolni. Ezeket inkább az vezette, hogy kik élnek a koncertesek közül. Hamarosan eltakarítottuk egy szobának a szemetét. Balkányival beszélve, lányával Zsuzsival, aki iparművész, plakátragasztó irodát nyitottam .Olyan szépen ment, hogy az első héten egész szép összeget kerestünk (persze az akkori viszonyokhoz képest). Ekkor már Takács a régi rádió tisztviselőnk is megjelent és beállt segíteni. Kezdtük rendbe hozni az ablakokat, zárakat, az üzletet, annyira, hogy leköltözhettünk. Megjelent Rózsi jegyirodát hamarosan és eredményesen megkezdtük, több hangversenyt hirdettünk, egyszer elektromos cikket leadtunk, majd amikor a Ferenc József körutat megnyitották eszpresszót létesítettem Takács feleségével és Rózsival. Nagyvonalúan indultunk, de szakértelem hiányában két hét után becsuktunk. Ekkor már a hangversenyiroda egész jól megindult. Péterfi Mária is beállt, később Nelly is. Mindenkire jutott egy-egy morzsa. Üzletmentelről nem lehet beszélni, de egy-egy rádiót vettünk, eladtunk a kifosztott üzletből, amely csak kiadást okozott, nehéz volt annyi pénzt kiárulni, hogy ennyien megéljünk. Lassan, nagyon lassan, mondhatni napról-napra javult a helyzet, míg szeptemberben fivérem is kezdett részt venni a dolgokban. Akkorra, mondjuk egy kicsit helyreállt az üzleti forgalom. A régi koncert, a Váci utcai elegáns üzlete, még a messze múltból ködlik. Hol vannak a Koncert Mesterbérletek nagy műsorai, hol a nagy hangversenyek. Ez még nem a mi időnk, a vidám esték, Lehár estek, operettek, Beethoven zenekari estek, elviszik a közönséget a régi híres koncertzongora bérleti estektől. 50 bérlő jelentkezett a 1945-46 zongorabérletre, 150 a matinébérletre. Ezek elég népszerűek és jól sikerültek, de december elején a nagy hideg és fűtetlen terem miatt úgy mi, mint Szász Miklós leállítottuk a komoly hangversenyeket. Ma már van egy kis reményem, hogy egyszer nemsokára fel fog támadni a Koncert Váci utcai üzlete, talán a hangversenyélet is, ha a külföldi művészek eljönnek. A reményt sok-sok reménytelenség váltja fel. És a munka között, amikor dideregve, fázva a legnehezebb körülmények között pénz és áru nélkül nyitottuk ki a Koncert kapuit, optimistábbak voltunk a jövőt illetően, mint most néha. De talán most megtaláltuk azt a tisztviselői kart (Eszti, Rózsi a régi gárdából, Nelly, Mária az újabb megbízhatóbbakból.) mellyel képesek leszünk fivéremmel halottaiból feltámasztani a Koncertet.

 

Kun Imre élete

(1892-1977)

Kun Imre Baján született 1892. június 27-én. Apja, Kun Lajos mennyiségtan-természetrajz szakos középiskolai tanár, majd iskolaigazgató. Anyja, Deutsch Ilona tanítónő volt. Négy fiúgyermekük született.

 Az elemi iskolát és a gimnáziumot Baján végezte. Már gimnazistaként érdekelte a képzőművészet és a zene. Így érettségi után felvételizett a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ám nem vették fel. Beiratkozott a Budapesti Kereskedelmi Akadémia akadémiai tanfolyamára. Ennek elvégezése után, 1912 szeptemberétől a MOKTÁR (Magyar Országos Központi Takarékpénztár) egyik fiókjánál tisztviselőként helyezkedett el.

 Bátyja, Ármin szerencsés módon megismerkedett a MOKTÁR vezérigazgatójával, akinek közbenjárására 1917 januárjától 1918 augusztusáig betegszabadságra mehetett. Ezt az időt nagyrészt Baján töltötte, ahol több újság munkatársa, majd a Bajai Hírlap főmunkatársa lett. Főleg művészeti témájú cikkeket írt, de szerkesztette a Bajai Tükör és a Bajai Expressz című alkalmi kiadású, humoros tartalmú újságokat is.

 Kun Imre tanult festeni, zenét szerezni és zongorázni. Ez utóbbi tudását hasznosíthatta, egy alkalommal, amikor Trencsénteplicen pihent. A nyaraló közönség részére szervezett jótékony célú hangversenyen két operaénekes és egy hegedűs zongorakíséretét kellett ellátnia. Bár tudjuk, hogy önmagát csak műkedvelőnek tartotta, jól kellett játszania ahhoz, hogy Schubert, Verdi, Mascagni, D’Albert és más nagy zeneszerzők műveit sikerrel kísérje. Itt szerzett ismeretségével indult el nemsokára a hangversenyrendezői pályán is.

 Első koncertjét szülővárosában, 1917 októberében rendezte. 1919 szeptemberétől a Scala Hangversenyiroda titkára, ahol a vidéki hangversenyek rendezésével bízták meg. 1920-ban már a javaslatára megalakított Musica Zongorakereskedelmi Rt. hangversenyirodájának irodavezetője. Rövidesen- 1921-ben –önállósította magát. A bajai dr. Monasztery Sándorral megalapította a Koncert Hangversenyirodát, melynek ügyvezető igazgatója lett. Sokéves küzdelemmel kezdte új szakmájában működését, de fokozatosan nőtt hangversenyrendező vállalatának sikere és Kun Imre tekintélye a nemzetközi hangversenypiacon.

 1930 márciusában kötött házasságot Hoffer Klárával. Két lányuk született: 1931-ben Ágnes, 1935-ben Annabella.

 1944-ben helyzete kezdett reménytelenné válni, június 30-án elbocsátották állásából. A deportálás elől régi jó ismerőse Langlet professzor, a Svéd Vöröskereszt vezetője mentette meg. Gyermekeit elhelyezték egy otthonban, megkapta a Svéd Királyi Követség igazolását, kapott egy vöröskeresztes Schutzbriefet. Ez egy olyan irat volt, amely Raoul Wallenberg követségi titkár eljárása révén mentesítette őt és családját a sárga csillag viselésétől és felmentette őt a munkaszolgálat alól. Nem voltak kötelesek csillagos házban lakni és nem vonatkozott rájuk a kijárási tilalom. Így a háború alatt a Svéd Királyi Követség mellett működő Svéd Vöröskereszt alkalmazottja volt.

 1949-től egy évig az Állami Hangversenyiroda vezetője. Majd 1951-től az akkor alakuló Magyar Hanglemezgyártó Vállalat művészeti titkára. Kettős állása volt 1956 januárjától szeptemberig. Hanglemezgyári tevékenységével párhuzamosan vezette a Liszt Zongoraverseny irodát.

A Magyar Rádió 1957-ben a műsorcsere rovat főállású vezetőjének nevezte ki. Innen ment nyugdíjba, de élete végéig szaktanácsadója volt a zenei osztálynak és mellékállásként a Budapesti Zenei Versenyek és Fesztiválok igazgatója maradt.

 A nagy hangversenyrendező irodák 1928-ban nemzetközi szervezetbe tömörültek. A Zenei Versenyrendezők Nemzetközi Szövetségének alapító tagja, beválasztották a háromtagú elnökségbe. Javaslatára első ülésüket 1929-ben Budapesten tartották, ahol alelnöknek választották. Eképpen vált irányítójává az internacionális hangversenyéletnek, a nemzetközi műsorkapcsolatok kiszélesítésének.

 Szerkesztésében jelent meg 1920-ban a Művészeti szótár című kézikönyve. 1960-ban adta ki a 30 év művészek között című könyvét. Utolsó művét Szegedi Ernővel közösen írta, mely egy fiatalon elhunyt, tehetséges zongoraművészről, Faragó Györgyről szól. A Zeneműkiadó jelentette meg 1970-ben a Nagy magyar előadóművészek sorozat XI. köteteként.

 Kun Imre a magyar zenei élet legnagyobb alakjai közé tartozott. Művelt, rokonszenves egyéniségével, jó szervezőképességével több, mint fél évszázadot töltött a zene szolgálatában. Hazánkba hozta a század világnagyságait és kitűnő zenei ízléssel a legkiválóbb magyar művészeket ismertette meg a nagyvilággal. Életművét legjobban talán lánya, Annabella szavaival összegezhetjük: „Nagyon szerette a művészeteket, de tisztában volt azzal, hogy igazán nagy művész sohasem válhat belőle. Ezért életét annak szentelte, hogy a művészetek és az emberek között teremtsen kapcsolatot. Szenvedélyesen gyűjtött minden régi művészeti emléket. Tevékenységével vagyont sohasem gyűjtött, de számtalan jó barátot igen.” 

Forrás: Bánáti Tibor: Bajai arcképcsarnok

Balázs András