Ternyák János 17 éves katonaszökevény a Pest környéki Pilis község határában lévõ Lajos tanyán bujkált. A tanya Vidák Pál helybéli gazda tulajdona volt, akinél Ternyák korábban min cseléd dolgozott. Százada teljesen megsemmisült a debreceni csatában, és egy életben maradt társával együtt maga számára befejezettnek tekintette a háborút. November elsejére virradó éjszaka, 10 napos viszonylagos nyugalom után, kelet felõl pokoli ágyúzást hallottak. Másnap látták, hogy a Ceglédrõl Budapestre vezetõ úton magyar és német csapatok vonulnak vissza.Ez egészen másnap délig (november 2.) tartott. Akkor a vonulás megszünt, és egy telejes napon át csend volt. November 3-án megérkeztek az orosz csapatok, és búvóhelyüktõl nem messze harcok kezdõdtek.

Páncéloscsata. Illusztráció Egy héten keresztül tartottak a harcok, majd lassan, de határozottan a front nyugat felé tolódott el. November 10. után a harci zajok megszûntek. A két ember most már a hadifogságba eséstõl félt. A fõváros felé megkezdõdött az orosz csapatok felvonulása. Ternyák úgy emlékezett ez 11-én délelõtt volt. Egészen másnap reggelig tartott a felvonulás. A két tapasztalt katona még soha sem láttott ekkora katonai erõt.

Ternyák jóval késõbb így emlékezett:

"Azt láttam akkor, hogy az egész világ Budapest ellen vonul. Én meg cserbenhagytam a zászlót, a hazát... Megszöktem. Árulónak, rongy embernek éreztem magam... De az is eszembe jutott, hogy mire mennénk mi az ócska Mannlicher karabélyainkkal a tankok, az ágyúk és a levegõben keringõ temérdek repülõgép ellen. Így ment ez az utóbbi idõben mindig: a magyar vitézséget állították szembe a tankokkal. A vitézségbõl azonban csak szép halálra futotta, gyõzelemre nem. Csak jöttek... Csõstül az oroszok!"

Gasparovich László: A rettegés ötven napja. Hajja&Fiai, 1999. Debrecen 7-11.o.